Vigyázó torony

Előszó

A kolozsváriak (és nyilván nemcsak ok) még jól emlékezhetnek szálfaegyenes tartására, igazságérzettől áthatott, megfontolt szavára. Látom, amint kimért, határozott léptekkel Kós Károlyhoz igyekszik éppen, a Rákóczi út elejére; aztán fel-felmagaslik a Vármegyeházával átellenben, Jancsó Béla otthonától jövet. Ha a patinás Farkas utcában járok, még mindig az az érzésem, hogy csak azért nem találkozunk, mert épp betért László Dezsőhöz néhány percre. Kávéhiányos időkben is mindig várt rá egy csésze párálló fekete dr. László Ferencéknél a Király utcában, ahol közös témánkról, az Erdélyi Fiatalokról folyt az eszmecsere a nyolcvanas évek első felében csaknem minden péntek délben. E találkozók szellemi haszonélvezőjeként úgy sejtem, hogy most ott áll a rajtunk oly kegyetlenül keresztülzúduló idő Vigyázó Tornyában. Amelynek - Jancsó Béla elgondolásai alapján - maga volt a tervezője, szilárdságtanban tévedhetetlen ácsmestere, jobb sorsra érdemes társaival együtt balladás építője. Ott áll egy letűnt, ám a maihoz mégis oly hasonlatos korszak leválthatatlan őrszemeként. Viszonylag magas kora ellenére (nyolcvanhárom évesen hunyt el 1986-ban) nem írt önéletrajzi visszaemlékezést. Némely kortársa önéletírását ugyanis annyira megbízhatatlannak tartotta, hogy következetesen kitért az efféle ösztönzések elől. A múltról, akárcsak az elhunytak emlékéről, nem(csak) a szépet, hanem az igazat kell(ene) kimondani - hangoztatta gyakorta -: minden melléktekintet nélkül. Vissza