Előszó
Cseh Tibor életműve három pilléren nyugszik: az otthonkeresés, az otthonteremtés, majd az otthon megőrzésének rendíthetetlen igyekezetén.
Erdélyi életszakaszát követő magyarországi kényszerű...
Tovább
Előszó
Cseh Tibor életműve három pilléren nyugszik: az otthonkeresés, az otthonteremtés, majd az otthon megőrzésének rendíthetetlen igyekezetén.
Erdélyi életszakaszát követő magyarországi kényszerű emigrációja után otthont próbál találni magának Nyugat-Európában, Dél-Amerikában, végül az Egyesült Államokban. Ezzel együtt otthont keres az idegenben hontalanná vált, de ott is szeretett magyar anyanyelvének, befogadó hajlékot a magyar szellemnek és az irodalomnak, a magyar cserkészszövetségnek, a kimeríthetetlen gazdagságú magyar kultúrértékek átmentésének, a magyar sors, benne a Trianon utáni magyar kisebbségi, illetve szórvány sors orvoslásának. Majd, amikor mindezeket sikerül egy magyar szervezet fedele alá begyűjteni, máris azon kell töprengenie, miként lehet az intézményt hosszú távon fenntartani, amelynek látogatottsága a nyugati közegben értelemszerűen a magyar kiáramlás intenzitásától függ.
Azon töpreng egy fél életen át, hogy miként lehet a nyugati magyarság által felhalmozott kulturális örökséget megőrizni a sorvadástól, átmenteni a jövendő generációk számára. Megőrizni magyarok számára és nem magyarok új generációi számára egyaránt: hiszen ő a magyarban az egyetemest, az érben is az óceán gazdagságát védi, tudva, hogy a magyar kultúra is az emberiség teljes kulturális örökségét gazdagítja: az ér végső soron az óceánt táplálja.
Nem véletlenül vonom ezt a párhuzamot Ady Endre Az Értől az Óceánig című versével. Egyrészt az ad erre okot, hogy Cseh Tibor annak idején egy Ady kötettel zsebében vágott neki a világnak. De azért is jut eszembe Ady mondata az ő életművéről, mert könyvéből is olyan embert ismerhetünk meg, aki „az Értől indul el s befut a szent, nagy Óceánba", akinek életéből, munkássága tükréből az örök magyar sors néz farkasszemet az olvasóval, mely mindig az értől kell, hogy induljon, de célként sosem szabad alábbadnia az óceánnál. Mi több, ebben az óceánban, az emberiség nagy óceánjának hullámverésében, fenn is kell maradnia a felszínen, megőrizve sajátosságát, egyediségét: az „érben" rejlő egykori önmagát. S ezen a ponton eszünkbe juthat a szerző könyvében is felidézett Tamási Áron Ábelje, aki a Hargita rengetegéből jut el Amerikába, hogy ott ismerje fel az élet értelmét adó igazságot: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."
Vissza