Csavargók menetrendje

Előszó

Részlet a könyvből:
Kora hajnalban indultam Kölnből, inyemen a rossz kávé ízével, tagjaimban az elégtelen alvás súlyával és szemem még emlékezett a Dóm habozó körvonalaira, amelyek bizonytalanul libegtek volt a gomolygó nedves ködben. A vonat az álmos emberek gépies biztonságával robogott. A város körül lassan engedni kezdett a szürkület s a gyár-épületek, a kohók, a kémények egyre keményebb, egyre hatalmasabb erővel sorakoztak fel a láthatár széléig. Mint a Ruhrvidéken, mint Lotharingiában, mint Belgium és Csehország számos sarkán, kibontakozott előttem valami, amit az Úristen a teremtés egyik napján sem látott előre: az ipari táj. Szörnyetegeket láttam és ősállatokat, tüzetokádó olvasztó kemencéket, végetnemérő turbinagerinceket, szálfákkal dobálózó daru-orrmányokat. Néha, külvároson átrobogva, a pillanat tizedéig elkaphattuk tekintetünkkel a kócos háziasszonyok fáradt mozdulatát, amint ablakuk párkán vár a emelték a párnákat s a paplant, vagy a fiatal diák arckifejezését, amint az égre nézett, mielőtt becsukta volna a tanterem ablakát. A vonat rohant tovább s több közünk nem volt hozzájuk. Ha jól emlékszem, egyetlen nőt sem láttam a négy kocsiban. A magános férfiak szerelvénye volt ez, a hivatalnokoké, a tisztviselőké, az utazó ügynököké. E reggel még ismerősök sem találkoztak egymással, s a fülkére az a különös hangulat ült, amelyik jellemzi a véletlenül összeverődött útitársakat: mintha ősi ellenségek kerültek volna együvé, az emberek duzzogva és gyanakodva húzódtak az ülés sarkába s bár látszólag csak a pipájukkal törődtek. Vissza