Csavargók és úri hölgyek

Előszó

Ez a könyv az én 1898-tól 1947-ig, ötven éven át, nagy kedvvel folytatott tengerészéletem, háromrészesnek tervezett leírásának második kötete. A történet beszámol a tengerészmesterség fejlődéséről úgy, ahogyan azt ebben a korszakban megtapasztaltam. Az emberiség történetében a legmegdöbbentőbb szárazföldi, tengeri és légi műszaki-technikai haladás a huszadik század első felében következett be. Generációm tengerészei tanúi lehettek a vitorlás hajók szokásos transzóceáni útvonalakról való eltűnésének, valamint a tüzelőanyagként először szenet, majd olajat használó gépi meghajtás óriási fejlődésének, egészen addig, amíg a mamuthajók el nem érték a 80 000 tonnát. Ezek háborús szükséghelyzetben egyszerre akár 15 000 embert is szállíthattak, és szállítottak is.
Az ezekkel kapcsolatos visszaemlékezéseim is személyes tapasztalatokra támaszkodnak, kezdve a vitorláról gőzre való átállással, melyből végül a gigantikus méretű transzatlanti személyhajók közötti verseny kialakult, és felölelik a vitorláról a gőzre való átállás hiteles okmányokkal bizonyítható leírásait. Fokozatos előmenetelem egy Horn-fok kerülő bark fél-fedélzetéről egy tehergőzös, majd a nagyobb gőzösök parancsnoki hídjára, pontosan megegyezett, különösen a korai szakaszaiban, a kereskedelmi tengerészet vitorlásokon és gőzösökön szolgáló több ezer tisztjének sorsával. A gőzhajókról, akárcsak a vitorlásokról szóló ismeretek összegyűjtéséhez sok író, sok könyvére lenne szükség, de az ezzel a tudással rendelkező emberek közül csak kevesen érzik magukat képesnek arra, hogy azt írásban is megtegyék. Az én memoárjaim adalékként a szél hajtotta tengeri technikáról a gépi meghajtású hajózásra való alapvető átállás dokumentumaihoz csatolhatók, és más, e tárgyban született írás kiegészítéséül szolgálhatnak. Vissza

Fülszöveg

A „VITORLA A LÁTHATÁRON !"című első kötetből megismert ifjú Bisset belátja, hogy az idő eljárt a szívének oly kedves vitorlás hajók felett. A gőzhajók elterjedésével és főleg a Szuez és Panama csatornák megépülésével lezárult egy fejezet a hajózás történelmében, gőzösökön keres állást. Járja a kor hányatott sorsú tengerésztiszjeinek rögös útját, rozsdás teherszállítókon, mocskos szénszállítókon, jobb, rosszabb, vagy még annál is rosszabb parancsnokok alatt sajátítja el azt a tudást, amivel végül mindössze huszonnégy évesen megszerzi a Különleges Hosszújáratú Tengerészkapitány képesítést. Szorgalmához szerencse társul. Állást kap a Cunard társaságnál mely akkor a világ legnagyobb hajózási vállalata. Szolgál itt is csavargó hajókon, melyek a legkülönfélébb árúcikkekkel megrakva járnak kikötőről kikötőre, eljut a „titokzatos keletre", és dolgozik hatalmas, az Atlanti Óceánt menetrend szerint járó utasszállítókon, melyek a XIX. századi Európa exodusa idején szállítják a Földközi Tengerről a kivándorlók millióit, többek közt magyarokat az Amerikai Egyesült Államokba, a korlátlan lehetőségekkel kecsegtető „Ígéret Földjére". Közben egyre feljebb lép a szolgálati ranglétrán, érdekes kiképzést kap a haditengerészetnél, és második tiszt a Carpathia utasszállítón amikor az a Titanic túlélőit kimenti. „Elsőszájból" olvashatjuk a legendás katasztrófa, és a mentés hiteles történetét, a bekövetkezésének körülményeit, valamint hatását a világ hajózásának megreformálásában. Bisset magávalragadó történetét olvasva vele együtt járjuk a végtelen vizeket a gőzhajós hőskorszak, azóta kohókban megsemmisült, vagy a tenger mélyén örök álmukat alvó legendás hajóinak fedélzetén. Vissza