Előszó
Amikor Csató László verseit megismertem, azonnal szembekerültem a modern költészet lényeges problémáival- Biztonságos megítélésére nem elegendők a hagyományos jelek, hiszen nem feltétele a kötött forma, a retorikus építkezés, a formális logika, de még a nyelvezet közbeszédtől elvált tónusa sem. Elévültek azok az eligazító kritériumok, melyek miatt pontosan tudható, vers-e az, ami versnek mutatkozik. Mi segít mégis eligazodni? Mi által vers a vers? Mitől jó, szép, a mitől rossz? Mindenki maga dönti el, bár a hiteles választ mindig a közfelfogástól várjuk. Én úgy érzem, a vers mivoltára mégis csak a szeretet által nyerünk bizonyosságot. Van-e akkora vonzása, sugárzása a nyelvnek, szerelmi érdekeltsége az érzelemnek, elektromos töltése a gondolatnak, hogy megigézzen, megvilágosítson.
Szokatlan verseket ír, nemcsak a magyar hagyománytól elütő rövidüléseivel, szaggatott nyelvezetével, aszkétikus takarékosságával, hanem az egyetemes magány szenvedélytelen, mégis valami végtelen bánatot árasztó kifejezése miatt is. Talán csak Pilinszky kései korszakával rokon, vagy Kondor Béla képzőművészetével egy időben született költészetét juttatja eszembe, ahogy ő is következetesen idegenkedik a szabályosságtól, a „gömbölyűtől". Mintha őt is ez az „öntevékeny" költői pozíció, csak az egyedül önmagának megfelelés serkentené, s tenné szabaddá.
Csató László az orvosi tevékenység befejezése után kezdett verset írni Elképzelem a vívódást, félelmet, várakozást, amikor kívülállóként elindul a nyilvánosságba. Lehet, még ma is gyötri a kétség, hogy ez a hagyományosnak csöppet sem tekinthető vállalkozás nem esik-e kívül a költészeten. Én most ebben az előszóban is szeretném megújítani meggyőződéssé szilárdult véleményemet, ajándék nekem minden idő, amit a verseivel töltök. Úgy érzem, megéri a lankadatlan elszántság, s nem hiába gyakorolja életformaként a költészetet, míg annyi hátrányt vállal, mely a kései indulásból adódik, van elég ereje kívülállóként viselni az írói jelenlét terhét.
Vissza