Istvánfalva

Előszó

Képzeljünk el egy dramaturgia-történeti háromszöget: az egyik csúcsponton "ül" a Tartuffe (komédia), a másikon Dosztojevszkij: Sztyepanscsikovó és lakosai (regény), míg a harmadikon ez a mi megrendezendő játékunk: az Istvánfalva. Összefüggés? Az, hogy Moliére nagy témáját, a tartüffizmust a maga epikai színpadára, regényébe úgy ültette át Dosztojevszkij, hogy a vallásos álszenteskedés nála már az egész életet átszövő érzelmi zsarolássá 's képmutatássá fajuljon. A regényben a vidéki kúria, birtok, falú - vagyis Istvánfalva egész falkányi álszenteskedője, élősdije tolong a színre; élharcosuk Foma Fomics: az orosz tartüffi ripők. Övé a vezérszólam, ő a legfélelmetesebb s legvirtuózabb játékosa az életzsarolásnak, blöffnek, erkölcs-kibelezésnek, hazug közvéleménynek. Mögötte, mellette, körülötte ott vannak még a többiek is, akik mind valakiből, és a más valamijéből akarnak megélni. Sztyepanocsikovóban a tartüffizmus általános életforma, s ezért nem kerül süllyesztőbe a történet végén Foma, jóllehet egész valójában lelepleződik (mint francia ősmodellje, akit mégiscsak a király börtönébe kísérnek). Nos, a mi magyar színpadunkra, Császár István darabjába már ez a transzformált, sokfigurájú, epikai változat szűrődött át - a rendező feladata, hogy ezt a kelet-európai vegetációt kitenyéssze, s közben erőteljes gesztusokkal emlékeztessen arra is, hogy a mélyben Moliére logikája dolgozik.
A témák. Dosztojevszkij visszatérő nagy témái, konfliktust kiváltó viszonylatai itt is beköszönnek: a mélyérzésű, bár nem túl okos gazdag férfi szerelme a nincstelen fiatal nevelőnő iránt, aki viszonozza ezt a szerelmet a lemondás árán; a gazdag, csúnya félkegyelmű leány, aki egyszemélyben préda s kerítés tárgya; élvhajhászok önfelmentő lélektannal; bohócok a hajbókolás és rátartiság hálójába bonyolódva; álműveltek, félműveltek; családi besúgók; közönségesen és raffináltan megkínzott személyzet; dosztojevszkiji nagy téma az is, hogy a cselkemény legfőbb fordulatai mind valamilyen kínos botrány-szituációban világosodnak meg anélkül, hogy leegyszerűsödne általuk az epikai színpad világa. témának, stílusnak egyként felfoghatjuk, hogy a cselekménybe kívülről kerül be egy fiatalember (az unokaöcs), szabad és még kikezdetlen értékrenddel. Filmes kifejezéssel élve: az ő szubjektív szemszögén át "ellenőrzi" a színpadi történést a közönség. E kívülálló józan jelenlét azonban sebezhető, hiszen bármelyik pillanatban fölöslegessé válhat az istvánfalvaiak számára - s mindezt rendezésünkben újból és újból jeleznünk is kell... Vissza