Fejforgás (dedikált példány)

Fülszöveg

1936-ban születtem Budapesten. 1967-ben megkörnyékeztem az irodalmi lapok szerkesztőségeit, és ugyanebben az évben megjelent az első elbeszélésem Fejforgás címmel. Azóta írással foglalkozom, tehát felesleges lenne többet mondanom az életemről, mert előbb-utóbb úgyis minden kiderül.
Ezzel a furcsa címmel egy első kötetével bemutatkozó író jelentkezik az olvasónál meghallgatásra. A fejforgás gyerekes szólelemény, valami képtelen mutatványt jelöl, "a világ legnehezebb mutatványát".
"Rájöttem - mondja Császár egyik elmélkedő hőse -, hogy az emberek szinte sohasem tudják igazán megokolni tetteiket. Sodródnak csupán..." Máshol, mintha ezt a gondolatot folytatná, így ír: "Az ember megdühödik attól, amit az élet kínál, és dühében elfogadja. Irgalmatlanul mások és önmaga iránt." Ilyen alaphelyzetből indulnak Császár hősei, de a sorsuk "a világ legnehezebb mutatványához" viszonyítva nyeri el a maga értékét. Elvesztegetik néha a lehetőségeiket, vagy elbuknak, de ott vannak mellettük a tanúk, akik mindent láttak, mint saját sorsuk lehetséges variációját fogják fel, ami előttük - és az olvasó előtt - lejátszódott, és tovább viszik a törekvést, "Mert vagy emberfeletti érték az ember, akinek minden tette több lehet annál a pillanatnyilag létezőnél, aki cselekszik, vagy pedig egyszerűen része egy öntudatlanságba önmagát a végtelenségig ismétlő fajtának."
Császár szerencsésen egyesíti a cselekményességet a gondolatisággal. Mindig a földről indítja hőseit és olvasóit, ha nem is a fellegekbe, de a dolgok rendszert alkotó kapcsolatai felé. Nem a különös sors, a bizarr helyzetek teszik a történetek szereplőit érdekessé, hanem az, hogy ez az elsőkönyves író, aki korosztálya legjobbjai közül való, képes meglátni és megmutatni a legapróbb eseményből is messzire gyűrűző hullámokat. Vissza