Császár és kalaposinas

Fülszöveg

Az én kötetcímem nemcsak jelképes célzás, s nem is hangos szólongatása az olvasónak; amit a borítólapra fölírtam, azt komolyan gondolom, naponta átérzem és átszenvedem. Mert hiszen ha felületesen tekint is szét az ember a világban, mindjárt szemébe ötlik korunknak ez a különös, fölzaklató, sőt ijesztő ellentmondása, amelyet magyarázni még lehet, de mentegetni nem szabad és talán nem is érdemes.
Az ember nem fél az iszonyú űrben, de a négernek olykor remegnie kell bőrének fekete szövete alatt, új értelmet adván ama pascali szavaknak, amelyeknek értelmében a végtelenhez képest minden vagyunk és semmi.
Igen, a mai ember valahogy császár és kalaposinas egy személyben; mint a kicsapongó férfi, aki a tiszta szerelem örömét örömtelen szerelmek meg-megújuló kalandjaiban keresi. S ha van valami, ami józan pillanataiban gyötri és őrli, akkor az épp e lelki kalandorság, énjének e fájdalmas, restellni való kettőssége, amely sehogy sem lel megnyugvást.
Ez a néhány történet abból az egyszerű és világos vágyból fogant, hogy kibeszélje e szorongást, s hogy a szerző, irgalmas szívvel önmaga és embertársai iránt, részt vállaljon az ellentmondások enyhítésében. S mert az embert e változó alakzataiban roppant nehéz tetten érni és cselekedeteinek következményét nyilvánvalóvá tenni, kénytelen voltam követni őt az álmok és látomások világában is.
Belevetítettem az állati tudatba, hogy aztán a robotemberek nyelvén kérjem számon a cselekvő humánumot: az ésszerűségben az elhalványult lírát sajnáltam, és a mámorító szavak Krisztusával szemben a bölcs Keresztelő Szent Jánosra próbáltam vetni egy tenyérnyi fényt. Innen a kötet ciklikus mivolta, amely mondandója és stílusának szándékolt egysége szerint azonban, remélem, mégis töretlen képet ad. Vissza