Előszó
Vörösmarty ma is úgy jelenik meg előttünk, ahogy Gyulai megrajzolta: megfontolt, derűs öregúr, a nemzet költője, s utolsó éveinek tragikumát is megszépíti a felelősségtudat pátosza, mely Világos...
Tovább
Előszó
Vörösmarty ma is úgy jelenik meg előttünk, ahogy Gyulai megrajzolta: megfontolt, derűs öregúr, a nemzet költője, s utolsó éveinek tragikumát is megszépíti a felelősségtudat pátosza, mely Világos után is tudta, hogy lesz még egyszer ünnep a világon. Gyulai higgadt, méltóságteljes stílusa, forrásai megbízhatósága, pillanatnyi kételyt sem hagyott, hogy az igazi Vörösmarty áll előttünk, aki mindig a nemzet nevében beszél, hite, reménye, szenvedése a titokzatos, de mégis félreérthetetlen örök magyarsággal fonódik egybe, aki ,,a magyar jellem valóságos típusa, minden erényével, gyöngeségei nélkül", ahogy jóval később Arany Jánost jellemezte. Mégis úgy tűnik, ez a Vörösmarty-kép elsősorban azzal, amit elhallgat, inkább a reformkor táblabíró eszményét testesíti meg, Gyulai a kivetített cél után indult, s az életrajzi adatok, a kor tényei egyaránt azt szolgálják, hogy minél élesebb fényben rajzolódjék ki a követendő példa, élet és mű nemzetet szolgáló egysége. A kortársak is ebben az eszményben gondolkoztak, mintha szándékosan el akarták volna takarni a másik Vörösmartyt, akiről Kemény Zsigmond azt jegyezte fel, hogy meglátogatva bormanipuláció közt találta, „mind örökké".
A kor szemérmes, takargatja titkait, s legföljebb rejtett naplók vallanak a lelket égető tűzről, a test esendőségéről, mint Wesselényié, Keményé. A képzelet romantikus szárnyalását csak az elvágyódás köti a szegényes valósághoz, melyet egyformán jellemez az idegen elnyomás önkénye és a megyerendszer tehetetlenségi ereje. Ami ezen belül van, a biedermeier szelíd mérséklete, jámborság és középszer, a családi tűzhely melege, de a lelkek mélyén már lobognak a romantika fáklyái, a képzelet az őshaza földjén jár, a Sandwich-szigeteken, vagy az ezeregyéjszaka világában, mert hogyan is érné be a szűkös valósággal?
Vissza