Csallóközi népmesék

Előszó

Hol volt, hol nem volt az a nagy fa, amelyiknek a kilencvenkilencedik ágán egy szoknyából, annak is a kilencvenkilencedik ráncából, ott is egy bolhából, de hogy egész pontos legyek, a bolhának is a veséjéből elővettem ezt a sok mesét?

Megmondom! A Csallóközben. Réges-régen sokan tudtak ezen a szép, Duna-ágakkal kerített szigeten, a tündérek lakta egykori aranykertben mesélni: tündérekről, boszorkányokról, garabonciásokról, iglicekről, de még királyfiakról meg királyleányokról is. És éltek itt olyan emberek - iskolamesterek, tanárok, papok, seborvosok, ügyvédek, parasztok -, akik ránk, későbbi csallóköziekre meg nem csallóköziekre is gondoltak, s míg a mesélő mesélt, lejegyezték, amit mond. A lejegyzéseiket aztán elküldték Ipolyi Arnoldnak, aki akkoriban fiatal pap volt, méghozzá a Pozsony melletti Zohoron (csak később lett püspök és nagy tudós), és maga is járt mesegyűjtő utakra többek között éppen a Csallóközbe. S aki azt a nagy tervet szövögette magában, hogy segítői közreműködésével egész akkori Magyarország területéről összegyűjti a meséket, mondákat, történeteket. A nagy terv majdnem sikerült is. Magyarország sok vidékéről éveken át küldözték Ipolyinak a gyűjtők a meséket. Elsők közt éppen a Csallóközből.

Ezeknek a régi lejegyzéseknek a nagy része máig megmaradt. Máig őrzik a megsárgult lapokat Budapesten, a Néprajzi Múzeumban. De milyen szerencse! Aki a kincset érő gyűjteményben manapság kutakodni akar, már nem is kell Budapestre utaznia. Mert éppen tavaly - amikor neked ez a mesekönyv készült - Benedek Katalin mesekutató Ipolyi Arnold teljes gyűjteményét, az irdatlan sok szöveget közreadta egy hatalmas könyvben. Ebből a könyvből válogattam ki én is a legszebb csallóközi meséket.

A másik nagy szerencsém az volt, amikor Szitás Emerencia nénivel megismerkedtem a Csallóközi kerítő kacsingatós Kis-Duna partján álló faluszéli házában, Jókán. Jóka ugyan már éppen kívül esik a Csallóközön, de sok vonatkozásban a legutóbbi időkig odatartozott. Amikor 1982-ben - vagy százötven évvel később, hogy Ipolyi Arnold és gyűjtői a környéken jegyzeteltek - nála jártam, Emerencia néni éppen egy őzikét ápolt, amely a Kis-Duna ártéri erdeiben valahogy megsérült. És míg a gyerekek az őzikét simogatták, Emerencia néni mesélt. Én is fülem hegyezve hallgattam. (Ceruzát hegyeznem - mint Ipolyi Arnoldnak és gyűjtőinek - nem kellett, hiszen nekem már volt magnóm.) Benyomtam a magnógombot, és már fel is vésődtek Emerencia néni meséi a szalagra. Később aztán a magnószalagról újra meghallgattam a meséket, és szóról szóra mindet lejegyeztem. Címet adtam nekik (mert Emerencia néni azt nem mondott), és most ezek közül a mesék közül is ideválogattam neked néhányat.

Szitás Lajosné, Tankó Emerencia igazi mesemondó volt. 1907-ben született, találkozásunk idején már idős volt, és pár év múlva, 1985-ben meghalt. Így az én magnómra sajnos már nem sok mesét mondott. Még nagyobb baj, hogy máséra sem. Pedig valószínű, hogy a környék meséinek, történeteinek javát ismerte és mesélte is a családban a gyerekeknek. Sőt másoknak, még felnőtteknek is, főleg olyankor, amikor a jókai folklórcsoport fellépéseire meghívták, és a színpadról az egész falu népéhez szólt. Meséi jó részét gyerekkorában tanulta. Nemcsak a könyvekből, bár olvasni is mindig nagyon szeretett. Gyerekkorában Jókán még sok alkalom akadt mesélésre, tollfosztáskor, kukoricafosztáskor, vagy ha egy kis beszélgetésre, muzsikálásra, táncra összejöttek az emberek. Édesapja, nagyapja dalos kedvű, táncos lábú ember volt. és jó mesélő. Aki az ő társaságukban kinyitotta a fülét, volt mit hallgatnia.

Hát te is hegyezd a füled! Emerencia néni meg a többi mesemondó, akiknek a nevét sem tudjuk, ebben a könyvben az aranykert történetei közül mesél neked. Vissza