Thalassa 2010. június

Előszó

A Thalassa több mint két évtizedes fennállása során többször nyílt alkalom olyan tematikus számok megjelentetésére, amelyek igyekeztek reflektorfénybe helyezni a budapesti iskola jeles képviselőinek (Ferenczi Sándor, Róheim Géza) vagy az iskolához kapcsolódó szerzőknek (Szondi Lipót) az életművét. Nagy adósságot törlesztünk, amikor lapunk ez évi második és harmadik számát a budapesti iskola egyik kiválóságának, Bálint Mihálynak szenteljük. Ennek apropója, hogy Bálint negyven éve, 1970-ben hunyt el Nagy-Britanniában, ahova a zsidóüldözések elől menekült első feleségével, a szintén analitikus Bálint Alice-szal, aki a letelepedést követően tragikus módon, rövid időn belül meghalt agyvérzésben.
Az elmúlt húsz évben Bálint munkássága némileg kevesebb figyelmet kapott a budapesti iskola szellemi hagyatékát feldolgozó kutatások során. Ez fontos kérdéseket vet fel életművével kapcsolatban. (Kivételként említhetnénk Haynal André írásait és Csabai Márta tanulmányát.) Mit jelent nekünk ma, 2010-ben Bálint Mihály személye és szellemisége? Mennyire váltak az emberi pszichikumról és a terápiáról kialakult elképzelései részévé gondolkodásunknak és a mindennapi gyógyítási tevékenységnek? Sokirányú elméleti és gyakorlati munkássága összeáll-e egy eredeti, koherens szemléletté, ahogy ezt Ferenczi, Hermann Imre vagy Szondi esetében feltételezzük? Vagy Bálint Mihályt inkább Ferenczi Sándor hűséges tanítványaként, műve folytatójaként kell számon tartanunk? Vajon azok, akik világszerte és itthon használják az általa kidolgozott és róla elnevezett „Bálint-csoport" módszerét, tisztában vannak-e azzal, hogy annak hátterében egy nagyszabású pszichoanalitikus életmű áll, amelynek első évtizedei Magyarországhoz, a pszichoanalízis budapesti iskolájához kötődnek? Vissza