Úttörők

Előszó

Részlet a könyvből:

Kegyetlenül hideg, zimankós decemberi délután volt. 1793-at írt a kalendárium. A nap nyugovóra hajolt, úgy, hogy az a szánkó, amelyik a Susquehannah-folyó forrásvidékeinek kusza hegyei közt kereste útját célja felé, erősen nekilátott, hogy felkapaszkodjék a kanyargós hegyi úton és még az éjjel beállta előtt megérkezzék.
A hegyvidék forrásai, zúgó, zuhanó hegyi patakjai, amelyek nyarankint elevenné és hangossá teszik a kacagó zöld völgyeket, hogy szeszélyes össze-vissza kanyargások után a büszke folyam habjaiban egyesüljenek: most némák voltak, merevek és mozdulatlanok. Az egész vidéket rideg fehér lepel takarta, helyenkint méternyi mély is volt a hóréteg: a szánkó útját jobbról-balról szegélyező és biztosító cövekek is be voltak temetve a keményre fagyott hóba és az úttestből is csak az a keskeny sáv volt szabad, amelyen a szán elhaladhatott.
E téli tájkép fölött derült ég világított; néhány könnyű, rózsás felhő úszkált a látóhatár felé siető nap körül; a levegő párái milliónyi apró kristályokká fagytak. A csikorgó hideg a lovakon is meglátszott, testükről, orrukból mint sűrű füst szállt fel a pára, szerszámukat vastagon belepte a dér. A szerszám fényesre csiszolt veretein, rézszögein meg-megcsillantak a ferdén ráeső nap sugarai, valahányszor a sűrű fenyvesek hatalmas védőfala rést nyitott számukra. Vissza