Conrad Ferdinand Meyer válogatott versei

Előszó

Svájcban későn érik a gyümölcs a szellem fáján is. Téli almát terem ez a fa, az ősz tisztaillatú, tartós gyümölcsét. A svájci irodalomba nem törtek be gyújtogató, ifjú trónkövetelők; ennek az irodalomnak tanácsurai, választott vénei s friss aggastyánjai vannak. Gottfried Keller, Conrad Ferdinánd Meyer, Carl Spitteler öregemberként maradt az utókor emlékében. Alkonyfény piroslik a fehér hajukon; alig lehet elhinni, hogy ezeknek az új athéni bölcseknek hajnal is pezsgett a szöghajukon s vízmosást, patakot ugrott a lábuk valaha! A svájciak jobban becsülik a névtelen honpolgári erényeket, mint a dicsőséget, az antik «virtus»-t s nem szeretik, ha valaki félreáll a sorból. Nem bízzák egyedül a költőkre a haza gondját s a virrasztást a népért. Fölosztják ezt szépen egymás közt. S a költőket is csak akkor kezdik becsülni, amikor a többi polgárt: a teli csűr előtt, tapasztaltan és elfáradva. Ebből a késői, esti pillanatból emlékszünk a poétáikra. Egy ziláltabb, vajúdóbb, «befejezetlenebb» országban ugyanezek a költők lángoló, fiatal ajakkal s égreszórt hajjal maradtak volna az emlékünkben. Conrad Ferdinánd Meyer negyvenéves korában kezdte mutogatni az oroszlánkörmeit. De tíz évig gyáván s ritkán villogtatta. Csak ötvenéves korában érezte magát elég ifjúnak - helyesebben: megifjultnak erősnek és edzettnek a pályára. Akkor kezdte el a pályát, amikor mások már félig kimerültek. Vissza