Confessio 1987/3.

Előszó

Részlet a kötetből:

"Amit a világban nem volt, nem lehetett hatalma megvalósítani Áprily Lajosnak, véghezvitte a költészetében: a szeretetet és a szelídséget a legfőbb törvény rangjára emelte. Az életféltő nyugtalanság, a vígasz embermelegét sugárzó részvét, a fegyvertelen örömök és az egyetemes testvériesülés költője lett, alkatának legnemesebb erőit, legtisztább lehetőségeit felismerő tudatossággal. Szemérmesen önleplező indulásakor - a nagyenyedi Bethlen Kollégium jól ismert professzoraként - nemcsak különös hangzású költőnevet választott a családi helyett (fiára, Jékely Zoltánra hagyva az anyakönyvbelit - ő tegye majd csillagfényűvé), hanem az erdélyi irodalomban mindenkitől megkülönböztető minőségideával és formaművészettel lepte meg olvasóit. Mintha régi „növésterv" teljesedett volna.
A fiatal költőjelöltnek valóban voltak korai ábrándjai arról, hogy nagyra nő, a növekedés célszerű programját azonban nem hordta a sejtjeiben. 1905-ben ezt írta naplójába: „Fölébredt bennem újra a költő. Lázas eksztázisban voltam. Különösen Petőfi példája lelkesít. Alkotni szeretnék, nagyot, hatalmasat. Még nem késő, hiszen még csak tizennyolc éves vagyok." Ekkor bizonyára nem hitte volna, hogy harmincnégy esztendős korában lát majd napvilágot az első kötete. Mindenesetre a naplóba jegyzett merész reménytől a Falusi elégia megjelenéséig hosszú volt az út, a leendő költőnek sokáig kellett még küzdenie tehetsége belső ellenerőivel.
Túl a parajdi gyermekkor boldog védettségtudatának évein, amikor a szülői (kivált az anyai) szeretet - lélektani remeklésül - még idillt varázsolhatott a féltett egyetlen köré, s túl a kora ifjúság cél villantó és kalandszövő idején is, Áprily (pontosabban: Jékely) Lajos mindinkább összebékíthetetlen örökségek, egymással feleselő hajlamok menthetetlen áldozatának érzi magát, s a hit sem él benne, hogy a természetében fölismert anyai és apai örökségek szembeszökő ellentétét valamikor is összhangba fogja, hogy a költői érzékenységet és képzelőerőt, a vallásosságot és mély érzelmeket - az anyai részt - közös nevezőre hozhatja a könyörtelenül önelemző tudattal, az „ölő iróniával" s az ironikus önelemzés eredményeképp gyakran elhatalmasodó reménytelenséggel és céltalanságérzettel." Vissza