Collectanea Sancti Martini IV.

Előszó

Biriszló Lőrinc OSB
Kik vehetnek részt az általános káptalanon? Egy reformkori vita előzménye és háttere

Bevezetés
A bencés szerzetesközösségek apátjai a Regula alapján törekedtek arra, hogy bizonyos kérdésekben a rendtagoktól tanácsot kérjenek. Szent Benedek többször is hangsúlyozza a testvérek megkérdezésének szükségességét, és két intézményt javasol az apátnak: az egyik az egész közösség összehívása és mindenki tanácsának meghallgatása, a másik pedig - kisebb ügyek esetén - a szeniorok tanácsa.1 A bencés rendben a 13. század elején jött gyakorlatba a szerzetesek tanácsának intézményesült formája, a káptalan, amelynek keretei az évszázadok alatt változtak. Nem véletlen, hogy a rend 1786-os feloszlatása, majd 1802-es visszaállítása után alapvető problémának látszott az, hogy milyen rendszerességgel és kiknek a részvételével hívják össze a testületet.
A visszaállítás után a magyar szerzetesek igen sokszor elégedetlenek voltak, mert úgy érezték, hogy a főapát nem vonja be őket kellőképpen a döntéshozatalba. A panasz szavai felsőbb hatóságokhoz is eljutottak, a rendtagok Nóvák Krizosztom, majd Kovács Tamás főapát ellen megfogalmazott vádpontjai között szerepelt a káptalan össze nem hívása és az önkényes kormányzás. Nóvák Krizosztom főapát ügyét uralkodói intézkedés alapján még életében kivizsgálták, a főapátnak bocsánatot kellett kérnie az uralkodótól és konventjétől. A probléma azonban nem oldódott meg. Kovács Tamással szemben komoly ellenzék alakult, a főapát pedig előbb meghalt, mint hogy a helyzetet tisztázták volna. Az általa összehívott általános káptalanok során komoly vita folyt arról, hogy kik vehetnek részt az üléseken, és ha nem minden rendtag, akkor miért általános káptalan a neve? Vissza