Fülszöveg
Forgács Péter Erasmus-díjas magyar médiaművész "Col tempo" - A W.-projekt című munkája egyetlen . elsőre közhelyesnek tetsző - motívumra: az emberi arcra épül, és annak a tekintetnek a természetét vizsgálja, amellyel a másik embert felmérjük, azonosítjuk, megértjük.
Miféle vizuális sztereotípiák és automatizmusok szerint ítéljük meg azt, akiről valójában semmit sem tudunk? Ez a kérdés különösen időszerű manapság, a rohamos globalizáció, a technológiai robbanás, a válság és a terrorizmus korában, amikor még az individuum méltóságának feltétlen tiszteletén alapuló európai civilizációban is felerősödik az etnikai gyanakvás, az "idegentől" való paranoid félelem.
A Másik arcának spontán megértését mindenekelőtt azok a különböző kulturális kódok és intézmények irányítják, amelyeknek keretei között találkozunk velük: másként látjuk ugyanazt az arcot, ha lélekábrázoló portréként, rendőrségi nyilvántartásban vagy valamely embertani felmérés adataként találkozunk vele. Másként látjuk, ha...
Tovább
Fülszöveg
Forgács Péter Erasmus-díjas magyar médiaművész "Col tempo" - A W.-projekt című munkája egyetlen . elsőre közhelyesnek tetsző - motívumra: az emberi arcra épül, és annak a tekintetnek a természetét vizsgálja, amellyel a másik embert felmérjük, azonosítjuk, megértjük.
Miféle vizuális sztereotípiák és automatizmusok szerint ítéljük meg azt, akiről valójában semmit sem tudunk? Ez a kérdés különösen időszerű manapság, a rohamos globalizáció, a technológiai robbanás, a válság és a terrorizmus korában, amikor még az individuum méltóságának feltétlen tiszteletén alapuló európai civilizációban is felerősödik az etnikai gyanakvás, az "idegentől" való paranoid félelem.
A Másik arcának spontán megértését mindenekelőtt azok a különböző kulturális kódok és intézmények irányítják, amelyeknek keretei között találkozunk velük: másként látjuk ugyanazt az arcot, ha lélekábrázoló portréként, rendőrségi nyilvántartásban vagy valamely embertani felmérés adataként találkozunk vele. Másként látjuk, ha szembenézetben, mintegy személyesen pillantjuk meg, másként, ha hatalmasra növelt gigászként magasodik fölénk és megint másként, ha csöppnyivé zsugorodott tárgyként vehetjük kézbe. Forgács totálinstallációja nem egyszerűen arcokat mutat be változó kontextusokban: inkább a néző pillantását "állítja ki", azt viszi színre. Mert a látás sosem puszta tudomásulvétele a látottnak, hanem identitásképző cselekvés: igazodás vagy alávetés, azonosulás vagy tárgyiasítás. Lehet odaadó vagy figyelmetlen, szenvtelen vagy szenvedélyes, érzelmes vagy racionális - de sohasem ártatlan.
A kiállítás, miközben historikus anyagra épül, nem történeti bemutató: azt kívánja a nézőtől, hogy a történeti emlékezés, a művészettörténeti hagyomány és a kortárs művészet közös mezsgyéjén járja végig a Másikra vetülő tekintet változásainak drámai pályáját, és ismerje fel saját látásának cselekvő és előítéletes természetét, másként fogalmazva: erkölcsi felelősségét.
Vissza