Claudius, az Isten

Előszó

Részlet a könyvből:

Két év telt el mióta befejeztem hosszú beszámolómat arról, hogy én Tiberius Claudius Drusus Nero Germanicus, a nyomorék, a dadogó, a család bolondja, akit becsvágyó és véreslelkű rokonai közül egyik sem tartott érdemesnek arra, hogy kivégzésével bajlódjék, megmérgezze, öngyilkosságra kényszerítse, elhagyatott szigetre száműzze, vagy halálra éheztesse, - ugyanis így tették el sorra láb alól egymást, - miképpen éltem egytől-egyig túl őket, még őrült unokaöcsémet, Gaius Caligulát is és egy napon a palotaőrség őrmesterei és tizedesei váratlanul császárrá kiáltották ki.
Ennél a drámai pontnál fejeztem be történetemet, ami igen rossz ítélőképességre valló cselekedet a magamfajta hivatásos történész részéről. A történésznek nincs joga a legizgalmasabb pillanatban abbahagyni beszámolóját. Legalább egyetlen lépéssel kellett volna tovább vinnem történetemet. El kellett volna mondanom, milyen véleménnyel volt a hadsereg többi része a palotaőrség ilyen alkotmányellenes cselekedetéről, mint vélekedett a szenátus, milyen érzéssel fogadtak egy oly keveset ígérő uralkodót, mint amilyen én vagyok és vájjon volt-e vérontás és mi lett a sorsa Cassius Chaereanak, Aquillának, a Tigrisnek, - mindhárom testőrtisztek, - unokahúgom férjének, Viniciusnak és Caligula többi gyilkosának. De nem, legeslegutoljára arról az igazán lényegtelen gondolatsorról írtam, ami áthaladt agyamon, amikor ünnepeltek s kényelmetlenül ülve két testőrtizedes vállán, körbe-körbe vittek a palotaudvaron, Caligula arany tölgykoszorújával félrecsapottan a fejemen. Vissza