Előszó
Részlet:
Mrs. Dalloway azt mondta, hogy maga veszi meg a virágokat.
Mert Lucynak ki volt osztva a dolga. Az ajtókat ki kell emelni sarkaikból: Rumpelmayer emberei jönnek. Amellett, gondolta...
Tovább
Előszó
Részlet:
Mrs. Dalloway azt mondta, hogy maga veszi meg a virágokat.
Mert Lucynak ki volt osztva a dolga. Az ajtókat ki kell emelni sarkaikból: Rumpelmayer emberei jönnek. Amellett, gondolta Clarissa Dalloway, micsoda reggel, - friss, mintha tengerparti gyerekek elé tárulkoznék.
Milyen remek! Micsoda fejesugrás! Mert mindig ez volt az érzése, amikor kitárta a francia ablak szárnyait Bourtonban - még most is hallotta a nyikordulást - és fejest ugrott a szabad levegőbe. Milyen friss, milyen nyugalmas volt a hullám csókja; hűvös, éles és mégis ünnepélyes (a tizennyolcéves leány számára, aki akkor levegő azon a kora reggelen, persze, csöndesebb, mint ez most; mint a hullám sóhaja; mint volt), mert azt érezte a nyitott ablaknál, hogy valami szörnyű dolog fog történni; a virágokat nézte, a fákat, amint a köd felszáll, lecsavarodik róluk és a varjak felröppennek, majd megint leszállnak rájuk; csak állt és nézett, míg Peter Walsh meg nem szólalt: "Ábrándozásunk a zöldségek közt?" - ezt mondta? - "Jobban szeretem az embereket, mint a karfiolokat" - ezt mondta? - Egyszer reggelinél mondta, mikor Clarissa kiment a terraszra - Peter Walsh. A napokban hazaérkezik Indiából, júniusban vagy júliusban, elfeledte, mikor mert a levelei szörnyen unalmasak voltak; a mondásaira emlékezett az ember; a szemére, a zsebkésére, a mosolyára, a duzzogására, és, mikor millió dolog végleg eltűnt - milyen furcsa! - , egy-két mondására, a káposztáról.
Vissza