Előszó
Részlet a könyvből:
A DUNA
Mikor a Duna megharagszik,... nem ismerünk rá öreg, szelíd arcára. Mintha kicserélnék a csendes, jámbor folyamot, mely türelmesen hordozza hátán a béke műveit, a zakatoló hajókat és az idomtalan széles talpakat, melyek mély barázdákat szelnek sima ezüst lapján.
Pajkosan játszik nyarankint a napsugárral, s úgy megcsillog ott ahova annak a mosolya ér, hogy szinte nehéz eltalálni, mi fényesebb hát, az ő hullámzó kacér fodrai-e, vagy a napsugarak?
Kedves fejedelmi folyam; enyelgő, szelíd, engedelmes; zúgása nincs, csak méla mormogása, titkos regéket suttogó, érthetlen szókkal, ki tudja miről?
Az ősidőkről vagy talán a mélyébe temetett örök titkokról?...
Miként állt valaha jegén a negyvenezer dalia, kiknek amint átfagyott keze, lába, egyszerre melegedett fel szívök s egyszerre kiáltá ajkok mennydörgés gyanánt az igazságos király nevét.
Nem-e a jó folyam súgta nekik e gondolatot?...
Vagy más rege perdül le morgásában? Ezer évnél idősebb rege, a mélyen lent, fenekén, színes kavicsok közt fekvő hármas királyi koporsóról: Miről álmodik benne az »isten ostora«? Akármiről álmodjék, csak ne a »valóságról«!
Milyen kár, hogy a Duna mormogását nem érti senki. Pedig hozzánk beszél, amint megcsapkodja habjaival a Lánchíd óriás oszlopait, a rakpartok vörös márványát, a tündér Margitsziget lehajló bokrait, zöld pázsitját, és bizonyos rejtélyes zsongás támad, melybe a habok locsogása édes, andalító harmóniába foly.
Milyen kár, hogy nem értjük ilyenkor, midőn enyeleg velünk.
Vissza