Cigány anyák az egészségügyben

Előszó

1997 tavaszán vezetője voltam egy empirikus kutatásnak,1 amelyben a cigány lakosság egészségi állapotával kapcsolatos kérdésekre kerestünk választ. A vizsgálatra fordítható költségek korlátozottsága, de még inkább személyes érdeklődésem és szakmai hátterem indokolta, hogy a témát szűkebbre vonjuk és szociálpszichológiai oldalról közelítsük meg. A kutatásban a különböző roma közösségekhez tartozó fiatal nőknek a sajátmaguk és gyermekeik egészségével, betegségével, életvitelével kapcsolatos felfogását próbáltuk meg összevetni azzal az állásponttal, amit ugyanerről az ő ellátásukra szakosodott intézmények képviselői alakítottak ki. Azt már már számos kutatás tárgyalta és igazolta, hogy a regionális, iskolázottsági, szociális és kulturális depriváció: az egészségre és az életminőségre is messze kiható következményekkel jár. Mi ezért - mindezeken túl - figyelmünket az egészségügyi ellátórendszer szereplői és a roma lakosság tagjai közti viszony kommunikációs mintáira és esetleges zavaraira próbáltuk fordítani. Kiinduló hipotézisként azt feltételeztük, hogy az interakciónak és kommunikációnak ezek az alkalmai mindkét fél esetében hamis interpretációkat eredményezhetnek, ezáltal tovább mélyülhet a két fél egymás iránti bizalmatlansága, ennek következtében pedig csökken az ellátás hatékonysága. .4" olyan kommunikációnak, amely nem adekvát, és a felek számára nem azonos jelentéssel bír - feltételezésünk szerint - az egészségügyi ellátáson túlmutató következménye is lehet. Miután a zavarok egyfajta „halóság-kliens" viszonylatban jelentkeznek, ezért nem az a lehetséges pozitív hatás érvényesül, amely az univerzális ellátás egyenrangúságának feltételezéséből s így annak erősítéséből fakadhatna, hanem ennek az ellenkezője: vagyis a cigányoknak a magyar társadalom egészébe való integrálódása helyett inkább szegregációjuk és marginalizációjuk erősödhet. Vissza