A Pickwick-Club I-IV.

Előszó

Kilenc esztendő hiján száz éve már, hogy az emberiség megismerte Dickens első nagyszerű kitalálását, Pickwick urat és társait s ezóta szakadatlanul gyönyörködik bennük. Aki ezt a regényt elolvasta, arra nézve a főhőse kedves ismerőssé válik, akit nem felejt el soha, s idővel ugy gondol rá, mintha személyesen ismerte volna. Az iró itt teremtő munkát végzett, megfigyeléseiből, emlékeiből és képzeletéből olyan alakot alkotott, mely elevenebben él tudatunkban, mint akárhány történelmi személy.
Pickwick ur tulajdonképen Don Quijote, a mult század harmadik évtizedének angol életkörülményei között. Nem olyan nagyzoló, mint a busaképü spanyol lovag, nem képzeli magát hősnek, világ megváltójának, elmult szép korok feltámasztójának. Mindig a békés, szelid, jónevelésü angol gentleman tipusa marad, de Don Quijotera vall benne az, hogy mindig a jószándékai révén kerül komplikációba, mindig a körülötte folyó élet nyerseségei és bünei ellen fordul s ezzel válik mulatságos, humoros alakká. Mikor aztán jómódu és feddhetetlen polgárember létére csupa büszke makacsságból bevonul az adósok börtönébe, csakhogy tüntessen az igazságszolgáltatás igazságtalansága és a zug-fiskálisok gonoszsága ellen, egészen a spanyol lovag pózába kerül: hőstettet követ el, amely nem áll arányban személyiségének méreteivel s ezért bár szivünk mélyén imponál, mégis komikus szinben tünteti őt fel. Semmivel sem lehetne a két nemzet, az angol és a spanyol közötti temperamentumbeli különbséget jobban szemléltetni, mint Pickwick ur és Don Quijote összehasonlitásával. Még Sancho Panzája is van a derék angol klub elnökének, Weller Sam személyében, aki szintén szeret példálózva beszélni, nem veti meg az étel-ital örömeit, mindig az egészséges józan ész embere és ezzel menti ki a gazdáját mindenféle bajból. Vissza