Előszó
Ha a hollywoodi forgatókönyvírók egyszer kifogynának az ötletekből, alighanem elővennék és megfilmesíttetnék Fabio Cannavaro történetét. A nápolyi utcagyerekét, aki a garázs előtti kis téren...
Tovább
Előszó
Ha a hollywoodi forgatókönyvírók egyszer kifogynának az ötletekből, alighanem elővennék és megfilmesíttetnék Fabio Cannavaro történetét. A nápolyi utcagyerekét, aki a garázs előtti kis téren kezdett el focizni, s jutott el olyan magasságokba, amelyekről még álmodni sem nagyon mert - pontosabban amelyekről legfeljebb álmodni mert. Fabio Cannavaróét, aki abban az évben lett a világ legjobb labdarúgója, amikor az olasz futball a bundabotrány miatt sohasem látott erkölcsi (és anyagi) mélységbe zuhant, s mikor őt magát is támadások sora érte, olyannyira, hogy sokan még a világbajnoki részvételét is megkérdőjelezték. Ez a játékos, ez az egykori utcagyerek a 2006-os év legfontosabb eseményén, a németországi világbajnokságon úgy kápráztatta el a világot, hogy gyakorlatilag egyszer sem ment át a félpályán. Ugyanis nem ez volt a dolga. Az volt a dolga, hogy megállítsa az ellenfelek csatárait, hívják akár Sevcsenkónak, Klosénak, vagy éppen Henrynak őket. Ő pedig tette a dolgát, az elképzelhető legmagasabb színvonalon, gyakorlatilag hiba, botlás, egyetlen elrontott becsúszás nélkül. Abban az évben, amikor szülővárosa, Nápoly rivális bandák és a rendőrség közötti utcai harcok színterévé vált, az egykori fuorigrottai srác olyan nagyságok örökébe lépett, mint Omar Sivori, Gianni Rivera, Paolo Rossi és Roberto Baggio: ő lett az olasz labdarúgás történetének ötödik aranylabdása. Cannavaro sikere arra tanít minket, amire ő tanítja napjaink nápolyi utcagyerekeit: „Merjetek álmodni, mert én vagyok az élő bizonyíték arra, hogy az álmaitok valósággá válhatnak." Ez a történet persze nem rózsaszín vagy lila felhőbe burkolózik, még akkor sem, ha messziről, egészen Hollywoodból indítottuk: Fabio pályafutását felidézve nem mehettünk el szótlanul karrierje két szégyenfoltja mellett, és azt sem hagyhattuk szó nélkül, hogy megválasztását (elsősorban a franciák részéről) milyen elképesztően durva ellenkampány előzte meg és követte. Aztán pedig a már megszokott módon bemutatjuk a Francé Football ötvenes listájának másik negyvenkilenc játékosát, kiről rövidebben, kiről hosszabban megemlékezve. A kontinens félszáz legjobb futballistájának bemutatását ezúttal is az évek óta megszokott párosra bíztuk: Misur Tamásra, a Sport Televízió szerkesztőjére és Moncz Attilára, a Magyar Hírlap munkatársára. Bízunk benne, hogy írásaik ezúttal is méltóak lesznek az Önök figyelmére.
Vissza