Előszó
A barátom rohan. Állandóan rohan. Rohan és dolgozik. Budapest, Fertőrákos, Bécs, Hollókő, Göteborg, Kőbánya, Párizs, Balatonszemes, Koppenhága, Szentendre, Zürich, Normafa, Almhult, Újpest, Prága,...
Tovább
Előszó
A barátom rohan. Állandóan rohan. Rohan és dolgozik. Budapest, Fertőrákos, Bécs, Hollókő, Göteborg, Kőbánya, Párizs, Balatonszemes, Koppenhága, Szentendre, Zürich, Normafa, Almhult, Újpest, Prága, Karthagó és Romhány, és ki tudja, még merre, és ki tudja még hány helyszínt írhatnék ide. Teszi ezt nagyon sok éve. Amikor megáll, akkor készülnek a képei. Mint amikor valakinek a szeme sarkában megcsillan valami, lehajol, és talál egy garast. A barátom képeket talál. Előre megszerkesztett örökkévalóságokat. Abban a pillanatnyi szünetben, amikor megáll, minden megtörténik, aminek meg kell történnie. Egy példa hirtelen: a bécsi Kunsthalléban készített kép csak egy tizenkét évvel korábban Szentendrén készítettnek lehetett a párja. Az arányok, a foltok helye és tónusai, a sötét és világos részek jelölik őket párnak. Vibráló és márványsima felületek. A barátom mindenre emlékszik, és mindeközben nagyvonalúan megengedi a fénynek, hogy alkotótárs lehessen. A fény készségesen ki is használja ezt a lehetőséget. Rajzol ajtórésen, ablakon, redőnyön, rácson keresztül a földre, lépcsőre, falra, vízfelületre és fel az égre. Bárhová boldogan. Pontosabban csak oda, ahová megengedtetik. És pontosan azt, amit a barátom megtalált. Pontosan azt, ami megcsillant a szeme sarkában. Pontosan azt, amiért megállt, hogy rohanhasson tovább.
Vissza