Café Bábel 67.

Előszó

Részlet:

A kert és a szerelem

S amint ott jártam utamat,
kertet láttam, hatalmasat:
csipkés, magas fal körüle,
min cifra képek vésete,
s díszíti ékes felirat.
A faragott képes falat
kedvtelve nézegettem ott,
s így most mindent elmondhatok,
mit láttam ama képeken
(Rózsaregény 129-137. sorok
Rajnavölgyi Géza fordítása)
Egy kis világirodalmi körbejárás
Kertelés nélkül elárulhatom, hogy a magam tapasztalataiból indulok ki. Noha az utóbbi években többször is vissza kellett gondolnom arra, mióta foglalkoztam a „kert" témájával - ismét meglep, hogy idestova öt évtizede.
Egyetemista koromban már érdekelt az, miért olyan gyakori még a magyar lírai népköltészetben is, hogy a szerelmesek egy kertben találkoznak? Persze másutt is: mezőn, víz partján, akár a kútnál vagy a templom előtt - mégis a kert vagy annak sejtetése meglepően gyakori. Hamar rájöttem, hogy a magyar nyelvű reneszánsz költészet már ismeri e megoldást, nyilván az európai példákat követve. Az úgynevezett kéziratos énekköltészet szövegei között már a 17. század elején megtaláljuk, és nálunk ritkaságszámba menő adatgazdagság következtében innen a népköltészetig eljutó, több évszázadon keresztüli folyamatot szövegszerűen be is tudjuk mutatni.
1962 januárjában gyűjtöttem a Magyarországra telepített moldvai csángók közt szinte máig kedvelt hosszú, bánatos szerelmi dalt, amelynek ez a kezdete (a szöveget egy kissé egyszerűsítve másoltam ide):
Én kimerték kis kertembe virágom nézni,
Hát leütötte az égi harmat virágom színét.
Rajta sétál kis gerlice sárga lábával,
Sárga lába, zöld a szárnya, jaj be gyöngyön járja.
Jer bé hozzám, édes szívem, végy aranyalmát,
Nem mehetek, édes szívem, mert megutáltál.
Amikor elkezdtem a strofikus magyar szerelmi népköltészet kialakulásáról szóló dolgozatom közlését, Kallós Zoltán egy 1965-ben, a moldvai Klézsén gyűjtött szöveget juttatott el hozzám... Vissza