Café Bábel 55.

Előszó

Részlet: "
Egy irodalom, amely ugyanazon nyelvű irodalom más részének vagy részeinek figyelembevétele nélkül teremti meg kánonát, nem tesz mást, mint megteremti (saját apparátusával) a mindössze saját magára vonatkozó kánont.
(Gondolatféle az alul olvasható szövegből.)
A jugoszláviai magyar irodalom húszas éveinek végén és harmincas éveinek elején az irodalom vezéregyénisége egy nagyon furcsa kis vékony, kitinpáncélos bogárka volt: egy örökké valamiféle szivárványos adriai szigetekre elvágyódó, azonban haláláig a disznósivalkodásos bácskai porban és porlepte akácosokban maradó, ott bujkáló, biciklizgető és révedező, széplelkűségében itt-ott elcsorduló, utána rendre pocsék hangulatú falusi orvos, aki ebből a poros-ragacsos, önnön termékenyítette bácskai anyagból megalkotta a vajdasági helyi színek ellentmondásos elméletét.
Szenteleky Kornél a tizenkilencedik század végén született Pécsett - nem volt echte délvidéki tehát -, onnan kerül majd szülőivel Erdélyen át Zomborba. Érettségi után Pesten tanul, ezt követően friss oklevelével Garán vállal munkát. Nem tetszik neki, elmegy onnét, cseberből vederbe, örökre lesátorozik a vajdasági szürkéske Szivácon. (Ezért kár volt?) Ott dolgozik viszonylag korai haláláig, közben sokat betegeskedik, gyakorta utazik külföldre tüdőkólikáját gyógyítani, hiába. Negyvenéves, amikor feladja a harcot. Ki hallott róla? Kornélunk írta, hogy éjjel, amikor horkol a dagadt disznóhizlaló, s a százláncos gazda gutaütötten emészti az esti vinkót, meg a paprikást, ő például spanyolul tanul, Hölderlint forgat vagy Rimbaud-t, Van Gogh lángoló vonalait bámulja, netán Nietzsche megejtő mélységeibe szédül. Sápadtan, lázasan, szikkadt szemekkel. - Tényleg: ki ismeri? És a szivárvány mely színeiből áll a helyi színek elmélete? A SZIVÁRVÁNY DÉLIBÁBJA? Doktor Bori Imre, aki megírta a jugoszláviai (nem csupán a vajdasági!) magyar irodalom történetét, maga is eltöprengett a kontradikciók hatalmas csokrán, amellyel Szenteleky jóságosan megajándékoz mindenkit, aki csak arra vetemedik, hogy furcsa személyét és nem túl terjedelmes életművét közelebbről megvizsgálja.
Alkotóként például úgy költő, hogy verseskötete soha nem jelent meg, ugyanakkor szemmel láthatóan egyformán elbűvöli a hangos, beképzelt, gyakorta toporzékoló Ady, meg a halk, jóval szerényebb Tóth Árpád, közben kétféle erő munkál benne-, a világ tagadása és az élet igenlése. Utóbbi a ragyogó mediterráni Napfényországba röpítené minduntalan drága poétánkat, ahová csak időnként lehet eljutni, a lírai lélek jobbára a rút prózai valóságban kénytelen dohogni, zakatolni.
Van hát egy (idealizált) táj, amelyben jó lenne élni, s van ez a másik, amelyben kényszerül. Az előzővel szemben - legjobb írói pillanataiban - elemi erővel ragadja meg Kornélunk a lapos, tunya, közönyös, disznószarszagú síkságot, ahonnan a pálmát kiszorítja az akác. " Vissza