Café Bábel 1996/3.

Előszó

Nem a magasságokba felérni törekedtünk. Kilátót akartunk emelni, ahonnan körbetekinthetni. Ahonnan világ lesz a táj. melyre kilátásunk nyílik. Hogy más és más látszódjék - emeletről-emeletre egészebb kép. Ahogy a kiránduló is szeret szétnézni az állomásokon, és önkéntelenül is összehasonlítja a perspektívákat, képzeletében már sejti a következő emeletek ígéretét. Mert minden szint egy következőt készít elő: nemcsak önmaga szolgál szilárd pontul a térben, hanem nekiindulás is: a határ átlépése és újbóli kijelölése. (F)elvágyódás.
Az építmény kapuján - mint minden nyitott kapun - bárki beléphet, aki úgy gondolja, hogy gondolat-töredékeivel a kilátót tovább gyarapítja, s ezáltal nemcsak saját maga lát messzebbre, hanem azok is, akiknek kalauzául szegődik. Az így épülő szerkezet közösen megálmodott és formába öntött alkotás. Az építés ezeréveken át mágikus és titkokkal teli tevékenységnek számított. Ám amíg a régi építők elrejtették a külső szem elől titkukat, s tudásuknak csak végeredményét csodálhatta a világ, mi vártuk és ma is várjuk azokat, akik e világnak szánt titkot gazdagítják. Mert a titok nem az épület, hanem az építés maga: a ház nem elkészül, hanem készül. Nem fedelet, védelmet, zárt szobát, hanem otthont ad: szavak terét, melyben a cselekvés megszületik, kicsit él, majd meghal, mint minden emelettel mi magunk is. A titok az, hogy nincs titok, csupán ideiglenes szótár, szavak-tára: fragmentopédia. Vissza