C. Julii Caesaris commentarii (rossz állapotú)

Előszó

Részlet az első műből:
„1. Gallia területe a maga egészében három részre oszlik: egyiket a belgák lakják, másikat az aquitanusok, harmadikat az a nép, amelynek anyanyelvén kelta, a miénken gall a neve. Mindhárom különbözik egymástól, más a nyelvük, mások az intézményeik és törvényeik. A gallokat az aquitanusoktól a Garunna folyó, a belgáktól a Matrona és a Sequana választja el. Valamennyiük közül a belgák a legharciasabbak: ők esnek legtávolabb provinciánk polgárosult jogrendjétől; feléjük járnak legritkábban a kereskedők, és nemigen visznek hozzájuk olyasmit, ami a lélek túlfinomodásához szokott vezetni; s végül, mert tőszomszédai a Rhenuson túl lakó germánoknak, akikkel örökösen háborúznak. Ugyanez az oka, hogy a helvétek meg a többi galliait múlják felül bátorságban; szinte nap mint nap összetűznek a germánokkal, vagy saját földjeiket védelmezik ellenük, vagy ők indítanak hadat amazok földjére.”

Részlet a második műből:
„1. Mikor C. Caesar levelét átadták a consuloknak, azok a néptribunusok sürgetése ellenére is csak nehezen szánták rá magukat, hogy a senatusban felolvassák; azt azonban nem sikerült kieszközölni, hogy a senatus megtárgyalja a levélben foglaltakat. A consulok az állam helyzetéről tettek jelentést. L. Lentulus consul megígérte, hogy mindent elkövet, amit a senatus s az állam érdekében szükségesnek tart, csak szóljanak bátran és erélyesen; ha Caesarra vannak tekintettel, és kedvében akarnak járni, ahogy ezt korábban tették, akkor majd ő maga dönt, nem veszi figyelembe a senatus kezdeményezését, ő is visszanyerheti Caesar jóindulatát és barátságát. Ugyanilyen értelemben nyilatkozott Scipio: Pompeius, úgymond, nem szándékozik cserbenhagyni a köztársaságot, ha a senatus őt követi; ha haboznék vagy túl lanyhán viselkednék, nem segíti meg, akárhogy könyörögne is majd később a senatus.
2. Mivel a senatus a Városban ülésezett, Pompeius pedig a Város falain kívül tartózkodott, Scipio beszéde úgy hatott, mintha maga Pompeius szónokolna. Egyik-másik senator mérsékeltebben szólott, így elsőnek M. Marcellus, aki azzal kezdte beszédét, hogy ezt az ügyet csak akkor terjesszék a senatus elé, ha már egész Italiában katonákat toboroztak és sereget szerveztek, amelynek oltalma alatt a senatus biztonságban és szabadon mer majd dönteni. M. Calidius azt javasolta, hogy Pompeius utazzék a tartományaiba, és ekként ne adjon alkalmat a fegyveres összetűzésre; Caesar ugyanis attól tart, hogy a tőle elvett két legiót Pompeius az ő vesztére szánja, és ezért tartja Róma közelében. M. Rufus csaknem hasonló szavakkal megismételte Calidius javaslatát. L. Lentulus consul hevesen kiabálva rátámadt valamennyiükre, Lentulus határozottan ellenezte, hogy Calidius javaslatát szavazásra bocsássák. Marcellus, az éles támadástól megrettenve, visszavonta javaslatát. Ekként a consul szavaitól és a közelben állomásozó hadseregtől való féltükben, valamint Pompeius barátai fenyegetésének hatására legtöbben, akaratuk ellenére és kényszerűen megszavazták Scipio javaslatát: Caesar záros határidőn belül bocsássa el hadseregét, és ha nem tenné, a haza ellenségének tekintik. M. Antonius és Q. Cassius néptribunusok tiltakoztak. A tribunusok tiltakozását azonnal megtárgyalták. Fenyegető kijelentések hangzottak el; minél hevesebbek és kíméletlenebbek voltak, annál nagyobb tetszést arattak Caesar ellenségeinél.” Vissza