Artmagazin 2011/2

Előszó

Nem bolondultunk meg, hogy mostani címlapunkra Markó Károlytól pont egy befejezetlen mű került. Inkább csak szerettük volna megosztani az olvasókkal azt az elevenség-érzést, ami már a kiállításon is hatalmába keríti a szemlélőt: egyfelől a befejezett részletek szépsége jobban kiemelődik, ha nem simulnak bele a nagy, teljesen kidolgozott egészbe (ez régi igazság, és a modern festészetet útjára indító gondolat), másrészt egy befejezetlen mű mindig az élő alkotót idézi elénk - mindjárt jön, és elkezdi a staffázs-figurák kidolgozását.
Műhelytitok-mementó, olyasmi, amit avatatlan szem - a szerencsés, tanítványul fogadott fiatal festők kivételével - soha nem láthatott, mert ha épp nem dolgozott rajta a mester, akkor valami lepel takarta. Ebben évszázadok alatt sem változik a divat (hacsak nem épp az alkotási folyamat, és annak dokumentálása válik műtárggyá), a most a Műcsarnokban kiállító belga sztárfestő, Michael Borremans is fal felé fordítja félig kész képeit. A legutóbbi évek kutatásaiból kiderült, hogy Markó Károly - különös úton-módon - Mexikóba került művei milyen nagy hatással voltak az ottani fiatal festőkre, gyakorlatilag általuk indult el a mexikói tájképfestészet. És bár itthon már régóta elég élénk festészeti élet folyik, azért nagyon termékenyítően hat a nemzetközi színtér meghatározó szereplőinek műveivel való találkozás a hazai közegre. A különböző ösztöndíjakra, meghirdetett pályázatokra beadott portfóliók anyagán is jól nyomon követhető mi hozta lázba a művészeti egyetemek hallgatóit az elmúlt években: az őket oktató mesterek mellett, vagy után, a Lipcsei Iskola és Luc Tuymans hatása a legerősebb. Jövőre Borremans, és hogy utána mi, azt várjuk nagyon. Vissza