Előszó
Részlet:
Tóth Bálint:
Sirató
Most,
hogy az áprilisi est a dombkoszorút beragyogja,
könnyű levélbontó szél fodrozza a hárs koronáját,
s a város eloldva a földtől a fényben az égig
fellebeg, üszkeit eltakaró füstként, nem,
nyílik a jácint, nem füst, illat emel,
most látlak: szemben az úton
szállsz fütyörészve, hajad szárnyként lobog kétoldalt koponyádon.,
könnyű, nyalábnyi sugárral fon karjára a Tűz, mely
már megemésztett, de te szállsz, neveted csak,
s Nővérével, a fénnyel
táncolsz, pillanat és
sírod marad itt miközöttünk:
csak sírod, zúzmós, havas ágak alatt, a november
könnyes esője alatt, szép arcok könnye alatt és
kék fejüket múlásba ütő bimbóknak könnye alatt
én
mégse siratlak: már úgy szállsz és nősz az időkben
egyre élesedő körvonalakkal a fényben, hogy nem változhatsz,
lobogásod egyre nagyobb lesz s mind tisztább.
Nem vagy már, mégis a szép és könnyű halálnak példáját mutatod
és én, ki siratlak, majd hadd emeljem
arcodnak mosolyát pajzsul a rettenet ellen.
Vissza