Búvár 1940. március

Előszó

Ha az európai népek ünnepi szokásait tanulmányozzuk, első pillanatra körvonalazható az a hagyománykor, amely az ősi évkezdő ünnepéhez fűződő hiedelmekből szóródott szét az év különböző, kiemelkedőbb naptári pontjain. A legfeltűnőbb jelenség pedig, amelyre bukkanunk, — mint Róheim írja — az, hogy a szokás lényegét illetően mily keveset számít az a naptári pont, amelyen elhelyezkedett. Ennek okát — amint azt Sebestyén is kimutatta — az egyházi év különböző évkezdőiben találjuk. A népet már a középkorban megtévesztette a január i-ike mellett szokásba jött karácsonyi, sőt a X. század derekán a pápai udvarban is elismert március 25-iki évkezdő, amely majdnem háromszáz esztendeig használatos volt. Ezek a különböző középkori évkezdők voltak az okai annak, hogy az ősi pogány hitvilág évkezdő ünnepeinek hagyományai értelmetlennek látszó töredékekre szakadva, szétszóródtak azokra az ünnepekre, illetve azokra a kiemelkedőbb egyházi napokra, amelyeket a mai keresztény naptár András-naptól (november 30.) Keresztelő Szent János napjáig (június 24.) tart nyilván. Ez a szétszóródás pedig azt a természetszerű folyamatot hozta magával, hogy egymástól távoleső mitológiai elemek egymással elvegyülve, látszólag új hagyománycsoportokat hoztak létre, amelyek azonban a legtöbb esetben mindig kidomborították valamely népcsoport jellegzetes hiedelemkörét.
A palóc virágvasárnapi népszokások is a régi évkezdő hagyományait őrzik. Ezek a hagyományok, melyeknek nyomai az egész nyelvterületen megtalálhatók, két motívumból tevődnek össze : egyik a télkihordás, másik a tavaszvarázslás.

Vissza