Buttykay P. Antal O. F. M.

Előszó

Bevezetés

A kavargó világesemények fergeteges zenebonájában érzékeink már szinte teljességgel eltompultak. Mégis, mikor 1940. június 23-ári délután a rádió utolérhetetlen gyorsaságú hullámai szétsugározták a komor hirt, hogy meghalt P. Buttykay Antal, nemcsak a magyar ferencesek összessége jajdult fel érzékenyen, hanem velük együtt az egész magyar katolikus társadalom is. Emlékezetünkbe tolakodva újból időszerűsültek a költő sorai:
Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
Egy röpke szóban annyi fájdalom!...
(Arany.)
Villámsújtásként iramlott végig idegszálainkon a bejelentés és hirtelenében mintha pillanatra megakasztotta volna vérkeringésünket is a fölbecsülhetetlen veszteség-érzet, melynek nyomán töméntelen fájdalom terpeszkedett reánk. Nem panaszképen szakadt le ajkunkról és csordult ki belőlünk, de mint fájó tényt állapítottuk meg, hogy az utolsó években kegyetlenül megnehezedett az idők járása a magyar katolikusság felett. Hiszen egymásután dőltek ki olyan hatalmas pillérei, mint Tóth Tihamér, Bangha Béla és most Buttykay Antal, akik a katolikus egyházi szónoklatnak legelsőrendű képviselői, vezető alakjai voltak.
A halál, a veszteség-érzet, az elválás lelkileg mindig keserves élmény. Ha meg olyan valakit dönt ki sorainkból a sápadt rém kérlelhetetlen ereje, aki közel állt szivünkhöz és jórészt nekünk élt, aki a mienk volt a szónak teljes értelmében. aki egyike legnagyobb értékeinknek, aki fajtánk büszkesége és ragyogó, magas karátú gyémántja, akkor fájdalmunk még élesebben hasogató. Vissza