Budenz-emlékkönyv

Előszó

Részlet a könyvből:
"Van-e értelme a 21. század elején régi folyóiratokat, lexikonokat böngészni, alig olvasható kéziratlapokat betűzni? Mi az, ami miatt érdemes megismerkedni egy százötven évvel korábban élt ember munkásságával, hétköznapjaival? Van-e Budenz József életében valami, ami tanulságul szolgálhat egy mai gimnazistának? Lehet, hogy többször is feltették magukban ezeket a kérdéseket azok a budenzes diákok, akik összeállították ezt a csinos kötetet, s remélem, kaptak választ kérdéseikre. Az alábbiakban én is kínálok néhány szempontot a válaszadáshoz.
Az első vonás, amely százötven év távolából is élővé, szinte kortárssá teszi az 1858-ban Magyarországra települő Josef Budenzet (hiszen keresztnevével együtt csak később vált magyarrá), a fiatalsága. Huszonkét éves volt, alig néhány évvel idősebb, mint e kötet összeállítói. S nem vesztegette az idejét itt sem hiába. Huszonöt évesen a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, harmincegy évesen egyetemi magántanár, harminchat éves, amikor kinevezik az újonnan alapított altaji összehasonlító nyelvészet professzorává, negyvenegy évesen az Akadémia rendes tagja. Mintha tudta volna, hogy nincs sok ideje: amikor ötvenhat éves korában meghalt, szinte teljes életművet hagyott maga után, kidolgozta egy új tudományág módszertani alapjait, tanítványok tucatjaiban ültette el a magyar nyelv története iránti érdeklődést.
Az ifjú Budenz második megszívlelendő vonása csillapíthatatlan tudományos érdeklődése, mely arra ösztönözte a göttingai egyetem frissen felavatott doktorát, hogy élő nyelvi környezetben tanulja tovább a magyar nyelvet. Akkor még maga sem tudhatta, hogy életre szóló döntést hozott. Egyszerűen csak izgatta ez a különös idióma, mely annyira más volt, mint az általa ismert többi európai nyelv. A klasszikus, görög-latin műveltségű, s a modem európai nyelvekben is járatos, az egyetemen összehasonlító nyelvészeti tanulmányok mellett perzsa, arab studiumokat is folytató Budenz rácsodálkozott a magyar nyelv szerkezetére, amikor szobatársa, Nagy Lajos irányításával magyarul kezdett tanulni. Felkeltette az érdeklődését, hogy a magyar nem elöljárószókkal, hanem a szó végéhez tapasztott ragokkal és névutókkal fejezte ki a határozói viszonyokat, a ragoknak több alakjuk van attól függően, hogy magas vagy mély hangrendű a szó, hogy nincsenek nyelvtani nemek, hogy a névszói ragozási osztályok nem különülnek el élesen egymástól, viszont az ige ragozása a tárgy határozottságától függ..." Vissza