Budavári Nagyboldogasszony-templom

Előszó

241-42-ben Magyarországot a tatárok súlyos pusztítása sújtotta. IV. Béla király, okulva a tapasztalatokon, a budai Várhegyen, vagy ahogyan akkor mondták: a pesti Újhegyen alapított új, erődített fővárost, amely Esztergom és Óbuda után - a török hódoltság mintegy két vészázadától eltekintve - az ország végleges székhelye maradt. A Dunával nagyjából párhuzamos hosszú, meredek sziklagerinc déli részét a királyi palota foglalta el. Tőle északra terült el az újonnan telepített polgárváros a palotát is magában foglaló, tornyokkal megerősített városfal védőgyűrűjében. A hegy közepe táján épült a XIII. század harmadik negyedében a Máriának szentelt plébániatemplom.
Első okleveles említése 1247-ből való. 1255-ben a király a "megépítendő", 1269-ben pedig az "újonnan épített" Szűz Mária-egyházról beszél. E legkorábbi templom háromhajós, álkereszthajós bazilika volt. A tizennégyszög felével záródó, támpilléres főszentélyét egyenesen végződő mellékszentélypár vette közre. A nyugati homlokzatot már akkor kéttornyosra tervezték. Az épület belső terét lefedő bordás keresztboltozatok levéldíszes oszlop- illetve pillérfőkre támaszkodtak. A részletek a szentélyben és az álkereszthajóban egy korábbi, az 1250-60-as évek-ben és egy későbbi, a hosszházban az 1260-70-es években dolgozó kőfaragóműhely működését bizonyítják. A szerkezet és a részletformák egyrészt az északfrancia gótikához igazodtak, másrészt bőségesen tartalmaztak burgundi késő román elemeket. E nyugat-európai hatásokat Dél-Németország és Ausztria közvetíthette. A budavári Mária-egyház a klasszikus gótika templomépítészetének legkorábbi és legteljesebb hazai alkotása, amely tájékoztat IV. Béla korának valamennyi lényeges művészi törekvéseiről. Közel áll az ugyancsak IV. Béla által alapított margitszigeti domonkos apácák számára emelt kolostorhoz. Műhelyének körébe sorolható az 1280 körül emelt egykori ferences, ma bencés templom ablakokkal áttört, finom művű szentélye. Vissza