Budapesti Tavaszi Fesztivál 15. - A tavasz ünnepe

Előszó

Talán nincs még egy olyan fővárosa Európának, amelynek lelkületéhez annyira illene a tavasz, mint amennyire illik ez az évszak a mi fővárosunkhoz, Budapesthez. Ahogy Róma valódi ízeibe leginkább nyáron, Párizséba ősszel, Moszkváéba pedig télen kóstolhatnak bele a látogatók, nos, épp így ragyogja be és teszi mindenki számára láthatóvá a tavasz Budapest igazi lelkületét, a város igazi arcát.
Ez az évszak a reményről, az életről, a színekről és a szerelemről szól minden évben. A körúton sétálók arcát végigsimogató napfényről, a rügyező ligeti fákról, a szirmaikat büszkén bontogató margitszigeti virágok illatáról. Az Országház Dunában tükröződő sziluettjéről, március 15-éről, a szekrények mélyére kerülő télikabátokról, a budai hegyek fölött vidáman kergetőző bárányfelhőkről, a gyermekzsivajjal megtelő játszóterekről... És igen, ez az évszak évről évre egyre több itt találkozó művészetbarát számára szól a Budapesti Tavaszi Fesztiválról. Ez a ma már messze földön is méltán híres művészeti seregszemle immár három és fél évtizede kínál kivételes élményeket a fesztivállátogatóknak. Volt idő, amikor az volt a legfontosabb, hogy a fesztivál révén megmutassuk: Budapest vonzó, nyitott, művészet- és vendégszerető, gyönyörű fekvésű, gazdag és sokszínű kultúrájú város, amely egyedi, semmi máshoz nem fogható hangulatával bárkit elvarázsol. Ami egykor elérendő cél volt, mára épp olyan természetes lett, mint hogy tavasz lép a tél helyébe.
A Budapesti Tavaszi Fesztivál széles kínálata egyszerre szólít meg fiatalokat és lélekben fiatalokat, operarajongókat és jazzkedvelőket, színházszeretőket és a modern táncművészet közönségét, itt élőket és ide érkezőket.
Biztos vagyok abban, hogy a hagyományosan gazdag programkínálat idén is képes lesz összekötni az ismeretleneket, és még közelebb hozni a barátokat. Mert a kultúra elsősorban a megértésről és a befogadásról szól. A személyes élménnyé tett közös értékeinkről, emberi egymásrautaltságunkról, a mi budapesti történeteinkről.
Az olyan történetekről, amelyeket világhírű karmesterünk és zongoraművészünk, Kocsis Zoltán mesélt el egyszer. E régi anekdota szerint, amikor egyszer külföldi útjáról hazatérve, teli friss élménnyel és mondanivalóval bekopogtatott barátjához, Pilinszky Jánoshoz, a költő azzal fogadta, hogy üljön le, mert épp most kezdődik Bach h-moll miséje (igaz, csak a rádióban, de élő közvetítésben). Onnantól egyetlen szót se váltottak, mégis mindennél jobban és pontosabban értették egymást.
Kívánom, hogy a 2015-ös Budapesti Tavaszi Fesztivál sok ehhez hasonló élményt kínáljon. Vissza