Budapesti Szemle 229. kötet 665. szám

Előszó

A szavalás fogalma kezd az elúnt, avult dolgok körébe sűlyedni. Ma kissé ósdinak látszik az olyan alak, aki valamely zeneestély dobogóján megjelenik s rendesen jótékony célra, szép könyvvel a kezében, nagy pátosszal elmond egy többnyire közismert költeményt s vele természetesen tapsokat arat. Régente a vidéki műkedvelők szereplésének legkedveltebb neme volt ez, ma már alig mer rá más vállalkozni, mint hivatásos színész, színésznő vagy költő, aki a saját költeményét adja elő, amennyiben nem látja jobbnak ezt másra bízni.
A szavalás tehát, mint az előadóművészet egy önálló faja, kezd tért veszíteni s az előadó-művészetekben ma uralkodó reálizmus szemében valami, legföllebb megtűrt dologgá vált, amelyet szigorú korlátok közé kell zárni. Csak nem szavalni! szeretnők mondani a színésznek ; csak nem szavalni! ezt tekinti szabályul az egyházig a parlamenti szónok, a tanár, a rádióba felolvasó. Szóval, ma már mindenki óvakodik attól, nehogy valamiképen szavaláson kapják rajta.
Azt hiszem, bár a szavalást ma is tanítják a színésziskolákban, sőt az iskolákban is, és így annak valami megállapodott fogalomnak kellene lennie, nem árt a fogalom meghatározását revízió alá vennünk, hogy tisztába jöjjünk a tárgy jelentőségével és természetével is.
Mi a szavalás? E kérdésre én egy új fogalommeghatározást ajánlanék. A szavalás valamely megírt verses szöveg szépségének nyilvános szabad előadás formájában való öntudatos átélvezése és élveztetése.
E szokatlannak látszó meghatározás minden része fontos és nélkülözhetetlen. Vissza