Előszó
Peremhelyzetek - Szociográfiák (35-36. szám):
Az előszó címét Berkovits Györgytől kölcsönöztem, aki 1981-ben az (akkor) fiatal szociográfusok antológiájában tartott terepszemlét a műfaj sajátosságairól és lehetőségeiről. Berkovits a „régi" Mozgó Világ (1975. december- 1983. december) szociográfiai rovatának szerkesztőjeként számos kitűnő alkotót bocsátott útjára. A „régi" Mozgó e szám anyagának összeállításakor számomra is alapvető forrás volt.
A szociográfia magatartása - a szociográfus magatartása. Milyen elemekből áll össze ez az attitűd? Emberekről - egyes emberekről, életutakról, élethelyzetekről, kisebb vagy nagyobb embercsoportok, társadalmi rétegek életviszonyairól tudósítanak a szociográfiák. Mi teszi különössé ezt a műfajt és kifejezetten ebben a tematikus számban újraközölt alkotásokat? A szociográfus magatartása. Az odafordulás és az őszinte érdeklődés szándéka. A meghallgatás ünnepe. A „megalázottak és megszomorítottak" iránti részvét. Igen, sokszor érezhetően részvéttel telítve, de sohasem érzelgősen! A megismerés és a megértés igénye. A föltáró magatartás. A társadalomkritikai él. A szembesítés kellemetlensége. A társadalom szembesítése: Nézzétek! Ez van, ilyenek vagyunk! Szembesülés a társadalommal, végső soron önmagunkkal. A „mindenkori" hivatalosság kockafejű apparatcsikjainak, továbbá bizonyos olvasói csoportoknak az értetlensége, sőt értetlenkedése. A „fehéret is feketére festés", a „sötéten látás és láttatás" vádja. A vád botránya.
S az írótársaik nyomába szegődő vagy éppen önállóan, saját elhatározásból útra kelő fotósok (szociofotósok!) fényképei! Egy-egy mélyen barázdált emberi arc - vagyis egy-egy emberi sors - bemutatása, egy rebbenő kézmozdulat pillanatának megörökítése, a társadalmi léthelyzetekre való rácsodálkozás ezeket az alkotásokat a szociográfiai irodalom javával egyenrangúvá avatja. A fotókon olyan emberekkel „találkozunk", olyan életviszonyokra, lakóhelyre, tárgyi környezetre pillanthatunk, amelyek nagy részével a saját, lehatárolt, szűk „valóságunkban" általában nem kerülünk kapcsolatba. A közölt fotókon túl Albertini Béla fotótörténeti kistanulmánya ezen törekvések rövid terjedelmű, de tartalmas értékelését adja.
Anka naplója:
Ezt a naplót anyám, Dr. Bodor Györgyné, született Gergely Magdolna (előzőleg Dr. Tóth Aladárné, majd Dr. Baross Györgyné), 1944. március 14-én, öt nappal a német megszállás előtt kezdte el írni - mintha megérezte volna, hogy hamarosan egyre megrendítőbb események következnek. Általában esténként írt egy kis írógépen, de előfordult, hogy gyorsírással jegyzetelt, amit csak később gépelt le, amikor ideje engedte. A feljegyzések a család és a külföldön tartózkodó családtagok, hozzátartozók számára készültek, mert Anyám remélte, hogy túléljük a háborút, s azt akarta, hogy ez az írás mindannyiunk számára megőrizze, s a közvetlen élmény erejével idézhesse fel ezeket az időket. A napló általa gépelt része 1945 februárjában végződik, amikor egy orosz katona „burzsuj, burzsuj!" kiáltozással széttaposta az írógépet. Ezután már csak néhány gyorsírással készült feljegyzést találtam, s ezeket én gépeltem le s egészítettem ki, saját emlékeimre támaszkodva.
Anyám a naplót (sancta simplicitas!) a recamier-ban az ágynemű között rejtegette, s ott meg is maradt. A háború után könyveink között élt át egy-két házkutatást és a szocializmust, közben lapjai egyre sárgábbak, törékenyebbek lettek. Most, amikor a házunkban már két olyan generáció is él, melynek a háború csak történelem, lemásoltam számukra Anyám feljegyzéseit. A szövegen nem változtattam, de kiegészítettem a családra és a szereplő személyekre vonatkozó magyarázatokkal, a ház akkori képét mutató ábrákkal, a napló végén néhány magyarázó mondattal, s egy rövid utószóval. A családtagok, rokonok, barátok és közéleti személyiségek nevét meghagytam, de a feljegyzésekben szereplő a többi személy nevét részben megváltoztattam.
A mai olvasónak biztosan feltűnik, hogy mennyi leírás szól arról, amit mások mondtak, meséltek, hallottak, vagy állítólag hallottak stb. Manapság szinte elképzelhetetlen, hogy milyen kevés hírforrás állt a lakosság rendelkezésére azokban az években és hónapokban: néhány cenzúrázott újság, cenzúrázott hírek a rádióban, s cenzúrázott híradó a mozikban, a filmek előtt. Ez volt minden. A rádiók csak akkor működtek, ha volt villany, de a rossz vételi lehetőségek miatt külföldi adókat alig lehetett fogni, s amit lehetett, azt is zavarták. Ezért is voltak olyan fontosak a beszélgetések, hiszen a hivatalos hírforrásoknál gyakran hitelesebbnek tűntek a hallott és a szájról szájra adott hírek.
Heltai Jenő I.
„Igazi méltatás a múltakban nem adatott meg Heltainak. [... ] Nem mintha pályája nem lett volna gazdag sikerekben: színdarabjait többnyire meleg elismeréssel köszöntötte a színházi kritika s lelkesen a színházi közönség; egy-egy kötet regénye, elbeszélése mindig elfogyott annyi példányban, amennyinél egy kiadó bőven megtalálja számadását, verseit kedvelték, kabaré-verseit különösen, de mindig volt valami enyhe fenntartás ebben az elismerésben, valami kihangsúlyozása annak, hogy az elismerés a szeretetreméltó írót, a kedves bölcset, az emberszerető emberábrázolót illeti meg, kit azonban még mindig egy lépés választ el attól, hogy a magyar írók legelső sorában foglaljon helyet. Arról nem beszélek, hogy ezek a vázlatosan ideiktatott jelzők: 'szeretetreméltó író', 'kedves bölcs', 'emberszerető emberábrázoló' már magukban is elégségesek arra, hogy emberüket jeles írónak kvalifikálják, de Heltai Jenő ezeknek az írói és nyilván emberi tulajdonságoknak méltó reliefet tudott adni a magyar szónak művészi erejével, melynek - a modern magyar szépprózának - mestere volt, mint előtte kevesen s utána pedig az általa kimunkált talajon továbbépítve." - írja Fenyő Miksa, a Nyugat folyóirat szerkesztője Heltai-nekrológjában. Az írásban foglalt vélekedés érvénye mit sem avult az azóta eltelt csaknem fél évszázadban. Heltai azóta is gyakran megjelentetett regényei, folyton újraválogatott novellái, emlékezései, humoreszkjei rendre meghálálják a kiadók törődését, a huszadik század első felének magyar irodalmából tematikusan szemezgető antológiák szerkesztői mindig találnak lírájában, kisprózájában az adott kötetből elhagyhatatlannak ítélt írást, a magyar irodalom mestereit felsorakoztató sorozatokban feltétlenül szerepel regényeivel, elbeszéléseivel, színdarabjaival. Ugyanakkor a mindhárom műnemben jelentőset alkotó író életművét feldolgozó szakirodalom mindmáig az egyes kötetek elejére vagy végére illesztett rövid, kedvcsináló szövegekre vagy valamilyen évforduló szülte, kurtán összegző sajtóbeli megemlékezésre szorítkozik: a művek üveglapjáról hiányzik a foncsor.
Vissza