Budapesti közéleti névmutató 1945-1950 I-II.

Előszó

A múltra emlékező ember, amikor az 1944-es esztendő kerül szóba, a kor jellemzéséül gyakran emlegeti a fasizmust, a bombázásokat, a német megszállást és a nyilas rémuralmat. Iszonyatot keltő kifejezések ezek, hiszen arról szólnak, hogy a háború hatodik esztendejében a poklok legmélyebb bugyraiba kerültünk.
Az lett a sorsunk, ami egy sor európai országé már korábban. Hazánk a megszállók prédája lett, állampolgáraink százezrei pusztultak el az önkény áldozataiként a frontokon, lebombázott városainkban, falvainkban és a fasiszta koncentrációs táborokban.
A hatalom a legembertelenebb és legvisszataszítóbb erők kezébe került. Aki tisztességes volt, az bizonytalanságban élt; aki egy emberibb jövőről szólt, vagy csak álmodott, az menekülni kényszerült, mert vérdíjat tűztek ki a fejére. A rettegés lett úrrá Európában. De nincs olyan mélység, ahová nem jut el a nap biztató sugara. Nincs olyan elnyomatás, melyben ne élne az emberek reménye arról, hogy idővel minden jobbra fordul.
Élt ez a remény 1944-ben is. Élt és erősödött, mert a hírek, amelyek a frontokon elért szovjet sikerekről szóltak, a változás ígéretét hozták. Élt és erősödött a pincékbe húzódott emberekben a remény, mert eljutott hozzájuk is a híre annak, hogy folyik az új életért a harc, és mert ez az új élet elkezdődött az ország már felszabadított területein.
A felszabadulás és a korszakváltás ideje közeledett. Egy olyan kor jelezte jöttét, mely nem ott folytatódott, ahol a régi megsemmisült - hiszen a béke és a biztonság utáni vágy évszázadok óta élt az emberek agyában és szívében. Az emberiség mindig egy paradicsomi boldogságot ígérő aranykorról álmodott. De a XX. század forradalmárai tudták és hirdették: az emberi életről nem elég csak álmodozni, ennél többre van szükség:
harcolni, alkotni, újra harcolni kell érte.
A forradalmárok tudták ezt. És a megvalósult szocializmus országa - a Szovjetunió - a fennállása óta e célért munkálkodott. A háborút megelőző és a nagy világégéssel fenyegető években a nagy erőfeszítéseket igénylő munka mellett, kommunista meggyőződésének és elkötelezettségének megfelelően, a szovjet nép képviselői gyakran hívták fel a kormányok figyelmét a közeledő veszélyre. Vissza

Fülszöveg

E kiadvány szervesen kapcsolódik a "Források Budapest múltjából 1945-1950" és "A Budapesti Nemzeti Bizottságok jegyzőkönyvei 1945-1946" című dokumentumkötethez. De míg azok korabeli dokumentumok közreadásával kívántak képet adni a fővárosnak a felszabadulástól a tanácsok megalakulásáig terjedő korszaka történetéről, e kiadvány célja az, hogy a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front helyi szerveinek (a nemzeti bizottságoknak), valamint az 1949 februárjában létrejött Magyar Függetlenségi Népfront budapesti bizottságainak a tagjairól nyújtson áttekintést. A kötet mindazon nemzeti bizottsági és népfrontbizottsági tagok nevét és rendelkezésre álló életrajzi adatait közli akik ebben a korszakban korabeli hiteles dokumentumok tanúsága szerint a mai Budapest területén a bizottságokban tevékenykedtek; tartalmazza tehát az 1950. január 1-vel Budapesthez csatolt hét város és tizenhat község nemzeti bizottsági és népfrontbizottsági tagjainak az adatait is. (Számuk több mint 2500 főt tesz ki.) Kiadványunk nem lexikon nem ad teljes életrajzi áttekintést. Célunk a több éves kutató- és gyűjtőmunka eredményeként összegyűlt adatok alapján az életpálya egyes állomásainak jelzésszerű felrajzolása, különös tekintettel a címben adott korszakra.
A kötet szereplőiről ezt írja Sarlós István, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa főtitkára a könyv előszavában:
"Kötetünk azokat mutatja be, akik fővárosunkban a felszabadulás első éveiben részt vettek a bizottságok munkájában. Különböző pártállású férfiak és nők, idősek és fiatalok, értelmiségiek és fizikai dolgozók... Hősök voltak, mert veszélyes időkben vállalták ezt a munkát, bátrak voltak, mert szinte az ismeretlenbe ugrottak, amikor a nemzeti bizottságokban vállaltak megbízást. Optimisták voltak, mert hittek az emberben és a boldogabb jövőben." Vissza