Budapest, Hommage á Piranesi

Előszó

Hadd képzeljelek el, ó nyájas olvasó, amint e könyv lapjai fölé hajolsz! Vajon kedved támad-e, hogy meglátogasd a különös Várost, elfog-e a vágy, hogy megkeresd a lerajzolt helyszíneket? Képmásom, bús fivérem: tudom, hogy így lesz. Szükségtelen csomagolnod, postakocsira vagy repülőgépre sem kell szállnod, máris ott vagy: ez az a táj, amelyet nem a lábával, az emlékezetével bolyong be a látogató. Meg sem született halottak álmaiból összegubancolt ördögmotollát sodor az alkony a Duna fölött. Az öregapáid által fölhúzott palotákra ükunokáid szemével nézel. Ahogyan az architektúra részletei kopnak, a szobordíszek töredeznek, úgy dagad a kollektív emlékezet. Az amputált harangtornyokban föl-le jár a fantomfájdalom. Az alaprajzig rombolt lakótömbök aurája lelki dimenziókig emelkedik. Egyetlen mítosszá gyűlik az elmúlt és a leendő város. Némely helyszínen a rajzoló alteregója is feltűnik. Semmi álszent pátosz: teszi a dolgát, ahogy mestere, Giovanni Battisa Piranesi tette, aki a jövőnek szánt okulásul rézbe metszette az antik Rómát. Takáts Márton az időlénia másik oldalán karcol, ő a múltat tudósítja a jövőről. A jelen nem létezik, legfeljebb ha virtuálisan: csupán a szimmetria tükörlapjaként. A Dunában a Tiberisre látni, Rómában Budapestre. Memento futuri... emlékezz a jövőre olvasó, amikor elindulsz Takáts Márton vedutáiban a kifogástalanul, ...könyörtelenül megrajzolt enyészpontok iránt.

Orosz István Vissza