Búcsú Hegedűs Andrástól

Előszó

Az emlékkötet terve talán akkor született meg, amikor a hosszúra nyúlt gyászszertartás után a Farkasréti temető sarkában a sír körül már csak a koszorúk maradtak. A szétszéledő tömegben hazafelé indulóban Kovács Ágnes művészettörténész valami olyasmit mondott félig-meddig megállapító, félig-meddig kérdő hangsúllyal és láttató képszerűséggel: „és akkor itt marad egyedül a sötétben".
Néhány nap múlva, amikor az emlékkötet tervével előálltunk, a legoperatívabb Hegedűs fiú, Sándor biztosított, hogy a Család természetesen magáénak tartja az ügyet, s erejéhez mérten támogatni fogja megvalósulását. Íme. A munkatársak, a szerzők, a kollégák, a barátok sora arról tanúskodik, hogy legalább halála után Hegedűs András nem maradt teljesen egyedül és sötétben.
Köszönet érte mindannyiunknak.
Mert bizony meglehetősen magányosan halt meg. Amikor az utolsó hónapokban meglátogattuk a kórházban és otthonában, egy őrmester modorú, bizonyára kitűnő szaktudású, de annál kevésbé együttérző ápolónőn kívül, véletlenül sem futottunk össze senkivel. E találkozások alkalmával a távozásba belenyugvó egyszerű nyilatkozásain és kézfogásokon kívül nemigen történt más köztünk. Megkérdeztük, hogy ugyan miért foglalkozik az elmúlással, hiszen ágyszomszédja, egy régi szocdem 10 évvel idősebb, és esze ágában sincs meghalni.
„Nem irigylem azért a tíz évért" - jegyezte meg csendesen a történelemben igencsak jártas Hegedűs András, egykori miniszterelnök.
Ha másért nem lett volna természetes, hogy a búcsúkötet szervezési és szerkesztési munkáit nekünk kell vállalnunk, ezek az utolsó találkozások kijelöltek erre a feladatra.
De van másik, mondhatni történelmi ok, amely már a mi életünkkel is összefügg. Mégpedig az, hogy e korántsem irigylésre méltó ember földi pályafutása második félidejét így vagy úgy, elég közelről figyelhettük meg, valamennyire vele együtt éltük át, és a szó szoros értelmében végigkísérhettük. Vissza

Fülszöveg

"Nem tudom, hogy mivel járultam hozzá a magyar szociológia fejlődéséhez.
A helyzet ugyanis az, hogy nem a szociológia fejlesztése vezetett politikai pályafutásom dicstelen befejezése után.
A szociológia segítségével tehát mint eszközzel szerettem volna megérteni a magyarországi fejleményeket, mindenekelőtt az 1956 előtt történteket. Nem véletlen, hogy szociológiai pályafutásom újrakezdése szinte azonnal Max Weberhez, vagyis a »versende« szociológiához kötött.
Az olvasóra kell bíznom azt, hogy mennyire sikerült, illetve mennyire nem ez a törekvésem. Úgy adódott a dolog, hogy közben éles konfrontációba kerültem a posztsztálinista hatalom megújuló dogmatizmusával (például: társadalmi struktúrafelfogás, az elbürokratizálódott társadalom védelme stb.). Ezt a harcot, ha akartam, ha nem, folytatnom kellett.
Most a szociológia egy sajnálatosan fehér foltja foglalkoztat, a nemzeti probléma, és ezen belül elsősorban a Kárpát-medence nemzeti, nemzetiségi, etnikai viszonyai. Újra, csak nem azzal a célkitűzéssel, hogy fejlesszem a szociológiát mint tudományt, hanem azért, hogy tegyek valamit a jugoszláv szindróma esetleges Kárpát-medencei megismétlődése ellen."
Hegedűs András - 1994. Vissza