Búcsú az értelemtől

Előszó

Ma reggel húszsoros remekművet olvastam. Georges Duhamel írta. Duhamel nagy író és tisztességes ember. Korunk érzelmi és erkölcsi zűrzavarának krónikása és közben az értelem rajongója, a 18. század szellemének francia letéteményese. A hideg barbárság korában forró civilizációpárti és szenvedélyesen védelmezi a józan észt. Legújabb munkája meséskönyv. Címe: "mesék a kertekből". Apró, egy-két oldalas, költőien egyszerű mesékben számol be arról, hogy mi minden történik a kertben, melyet Voltaire szerint kinek-kinek művelnie kell, még a veszedelmes időkben is. Duhamel kertje eleven, friss illatokkal és színekkel bontakozik ki előttünk a maga botanikai valóságában, de amellett jelképes is. Egy európai szellemű ember kertjébe, ha mégoly kicsi is, belefér egész Európa.
A húszsoros remekmű a kötet bevezető meséje. Elmondja benne, hogy vihar készül. Vad szél kerekedik, kénes gázok szállnak, dörgés hallatszik a távolból. A zivatar közeledik. Talán még néhány pillanat és a kertet özönvíz árasztja el. De a kertész rendületlenül áll kertjében és kannájából miniatűr esőt, "értelmes" kis esőt áraszt a növényekre. Mintha még mindig jogosult volna a reménység, mintha el lehetne hinni, hogy a legkisebb virág is örökké fog élni, bizalomban és boldogságban. ennyi a mese. Engem megrendített szűkszavú szépsége és jelképének hússzoros monumentalitása... Vissza