Előszó
A croisset-i kis birtok magányában, átvirrasztott éjszakák csöndjáben készült Gustave Flaubert utolsó regénye. Lassan haladó, kemény munka volt, az író többi, nagy erőfeszítések közt született...
Tovább
Előszó
A croisset-i kis birtok magányában, átvirrasztott éjszakák csöndjáben készült Gustave Flaubert utolsó regénye. Lassan haladó, kemény munka volt, az író többi, nagy erőfeszítések közt született művei közt is talán a legfájdalmasabb vergődések árán testetöltő. Flaubert már hatvanadik éve felé járt s észrevétlenül közeledett az 1880-ik évnek az a végzetes napja, mikor a kirándulásra készülő, csomagjait kötözgető agglegényt vérömlés döntötte kedvenc széles kerevetére, mely halálos ágya lett. A munkából, mely töredék maradt, ki-kiérezzül az öregedő lélek líráját. Oh, nem az író gyöngülése ez: a vénülő kéz még szívós, régi erejével rójja tele finom betűivel a papírlapokat s hibátlan, csudálatos pontossággal írja le azt, amit az okos, látó szemek vízióba tömörítenek. Azonban ez a látás, ez a vízió egyre jellegzetesebben válik öregemberessé. Flaubert szemüvegen keresztül nézi a világot, még pedig nemcsak azon a színházi látcsövön át, mellyel kerti terraszáról a kiránduló rouen-i polgárcsaládokat vizsgálgatja, hanem azokon a finom, láthatatlan üvegű lencséken keresztül is, melyeket az idő csiszol a vénülő lélek elé s melyeknek neve: kiábrándulás és az elmúlás gondolata. Bouvard és Pécuchet minden sora a kiábrándulást hirdeti s közéjük szelíden fonódnak az elmúlás képei: sötét erdők mögül előkúszó októberi sugarakról olvasunk, bágyadt téli esték súlyosan boltozódó egéről s magányos falevéltről, mely az ablakhoz koppan, fordul egyet s lehull a semmibe.
Az impassibilité hírhedt hirdetője így siklik át, akaratlanul is, az óvatosan került lírába. Utálta az első személyben való beszédet, szótárából kiirtotta az "én" szót, megvetette - a Bouvard és Pécuchet egy egész fejezete erről szól - az egyéni ömlengések és deklamációk irodalmát, a színes és híg mártást, mellyel a George Sand-ok kora tálalta az olvasók elé ösztövér regény-lakomáit, de önmagát mégsem küszöbölhette ki írásaiból. Aminthogy a teljes impassibilitás lehetetlen is: az a mű, mely ha szemérmes rejtőzködéssel is, nem hirdeti írója egyéniségét, vértelen, erőtlen és halandó. A Flaubert-előző Balzac rettentő, szürke adattömbjei, melyekről ugyancsak kemény szó esik a Bouvard és Pécuchet-ben, komor, poros kősivatag kietlenségével nyomasztanának, ha nem éreznők a gigászi izomember lihegő jelenlétét, aki e szirteket gúlává emeli s a naturalista Zola Germinal-ja, - mely öt évvel követte Bouvard és Pécuchet megjelenését, - egy nemes férfilélek tisztító, lírai szélviharával zúg a bányaléges tárnák sötét odúiba.
Vissza