Börtönévek papi emlékei

Fülszöveg

A szenvedés a hit éjszakája. A szenvedő ember sötét eget lát maga fölött, a sors kiszolgáltatottjának, áldozatának érzi magát. Istenhez kiált, de ritkán kap feleletet, vagy nem olyan válasz érkezik, amelyet vár. Az igazi hit a „mégis hiszek"-lelkületben gyökerezik. Sötét az ég, hallgat az Isten, de mindez csak átmenet: az ég majd kiderül, Isten megszólal. A szenvedő ember szeméből olykor a könnyek is elapadnak, már csak befelé könnyezik, de könnyei tükrében felcsillan az istenarc. A „nagyobb", a végtelen Isten tárja fel önmagát.
A szenvedő ember közelebb jut önmagához, lelkében felismeri az istenképiséget. Rádöbben a szeretet kalandjára: Istennek kedve telt abban, hogy Krisztusban a szenvedők közé álljon, sorsközösséget vállaljon velük. A szenvedés valójában nem tragédia, hanem az üdvösség eszköze, hogy Istennek az emberre vonatkozó utópiája megvalósuljon.
A szenvedő ember közelebb kerül embertársaihoz, megérti a szenvedő világ gyötrelmeit. A bölcs népi mondás is ezt igazolja: az igazi barátot a bajban lehet megismerni. Isten őrizzen az olyan emberektől, főleg vezetőktől, akik sohasem szenvedtek.
Harai Pál atya a hosszú börtönévek alatt közelebb került Istenhez, önmagához és szenvedő embertársaihoz. Mesteréhez hasonlóan üldözést szenvedett az igazságért. Visszaemlékezéseiből mégsem a szomorú, hanem a boldog ember szól az olvasókhoz, és bátorítja őket, hogy a kudarcokban ne essenek kétségbe, az Istent szeretőknek minden javukra szolgál. A bibliai jóslat beteljesedik: „Az Úr letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem vesződség, mert a régi világ elmúlt". (Jel 21,4) Vissza