Fülszöveg
A múlt év őszén, az aranyos fényű csopaki dombon, régi századokat megelevenítő szüreti napok után vállalkoztam e visszanéző emlékezés megírására. Félúton jól túlvitt az emlékezet. Úgy írtam le mindent, ahogyan megmaradt bennem. Amiről nem írtam, az az életünk. A köznapok, a munkás délelőttök, a kutyával sétáló, majd muzsikáló délutánok, az olvasó esték világa. A köznapok szépségei, gondjai, bajai talán regényesebb írásra volnának alkalmasak. De ez a mi életünk, és én nem szándékoztam életregényt írni.
A tihanyi piros gerendás szobám nagy balatoni horizontot befogó ablaknyílásán kitekintve, tollamat elemelem a füzet utolsó lapjáról, és feketébb, nagyobb flaskába mártva, a rajzlapba döföm - vagy, ha kell, szalajtom -, hogy megidézzem a tihanyi költő szomszéd kötetére szánt címadó képet. Hajszálgyökereket rajzolok.
Ebben az írásban is a hajszálgyökerek ezreiről szóltam, honnan szívták az éltető, tápláló nedveket ahhoz, hogy megcsináljam azt a néhány művet, melyek életünknek értelmet...
Tovább
Fülszöveg
A múlt év őszén, az aranyos fényű csopaki dombon, régi századokat megelevenítő szüreti napok után vállalkoztam e visszanéző emlékezés megírására. Félúton jól túlvitt az emlékezet. Úgy írtam le mindent, ahogyan megmaradt bennem. Amiről nem írtam, az az életünk. A köznapok, a munkás délelőttök, a kutyával sétáló, majd muzsikáló délutánok, az olvasó esték világa. A köznapok szépségei, gondjai, bajai talán regényesebb írásra volnának alkalmasak. De ez a mi életünk, és én nem szándékoztam életregényt írni.
A tihanyi piros gerendás szobám nagy balatoni horizontot befogó ablaknyílásán kitekintve, tollamat elemelem a füzet utolsó lapjáról, és feketébb, nagyobb flaskába mártva, a rajzlapba döföm - vagy, ha kell, szalajtom -, hogy megidézzem a tihanyi költő szomszéd kötetére szánt címadó képet. Hajszálgyökereket rajzolok.
Ebben az írásban is a hajszálgyökerek ezreiről szóltam, honnan szívták az éltető, tápláló nedveket ahhoz, hogy megcsináljam azt a néhány művet, melyek életünknek értelmet adnak.
A télen át a Zárda utcai ablakból, a hatalmas fák koronáinak lombtalan sok ágaboga, égbe, fénybe rajzolódó erezete volt előttem.
Tihanyban már Buba kertje a tavaszi lélegzetét veszi. Gyökerek, tövek feszülnek a mélyben, s a mélyből szívják a nedveket, miként az ember is a múlt mélyéből és a jelenben fölülről, a fényből kapja azt, amiből a jelent alakítja, valósítja meg.
A téli esték emlékező sorokat rovó ideje lejárt. A sajkódi író arcát az évtizedek alatt kialakítottam magamban, csak ki kell faragnom. Indulok a kert végébe, kalapácsomért és vésőmért, mert ősz óta befejezésre vár a fehér márványban alvó leány.
Vissza