Borpincék

Fülszöveg

Egy pohár bor a magyar kultúrtörténet esszenciája. Magyarország évszázadokon keresztül bornagyhatalom volt, mert mindene megvolt hozzá, hogy az legyen: szaktudás, gazdag hagyomány, megfelelő talaj, kitűnő klíma, alkalmazkodó fajtaösszetétel és a borászathoz nélkülözhetetlen nemzeti romantika. Hazánk minden vára és kolostora alatt volt bortárolásra alkalmas pince. Esztergomban kődongás boltozatú középkori pincéket találtak. Székesfehérváron az óváros minden háza alatt van pince. Vácon, ahová németeket telepítettek a tatárjárás után, egy 1570-es török összeírás szerint a Németvárosban levő lakóházak egy kivétellel mind rendelkeztek borospincével, és adóztak a bor után. Ahol a lankákat szőlőskertek ékesítik, a tájba simulnak a présházak és a pincék, nem akarnak kitűnni a tájból. A régi Pannónia területén csavarorsós fapréseket alkalmaztak a rómaiak, s ennek hagyománya élt tovább a magyar borászatban a középkorban, sőt sok helyen egészen a múlt századig.
Dunántúli pincefalvakat járva egyik-másik présház mellett, a diófa árnyékában még látni ilyen több száz éves darabot. Észak-Magyarországon a bort tároló helyeket a faluhoz közeli pincedombon vagy az árnyas völgyben alakították ki. A szőlők, a pincék és a présházak tájformáló rendszere a 18. századra alakult ki. A könyvünkben bemutatott pincék, présházak, pincefalvak azonban nem skanzenek, hanem a magyar gazdaság megújuló és megújító lehetőségének csodálatos adottságú építményei. Vissza