Boross Géza

Előszó

Már jó néhány esztendeje annak, hogy elhunyt Boross Géza, mégse nyugodhat zavartalan békében. Nem mintha személye még holtában is pártoskodásra késztetné a hátramaradottakat, hiszen békés természetű valaki volt, zsürikben, a közélet fórumain megértő kollégának bizonyult. Inkább a művészete, képeinek szellemisége, életművének drámai hangvétele irritálja a kozmopolitákat. Amikor a hatvanas években az alföldi festészet felé fordult a figyelem, őt is szóra érdemesítették némely kritikusok, ha nem is támogatták, de megtűrték a nagyhatalmú ügyvivők. Az utóbbi időkben viszont egy anakronisztikus műtörténész-iskola kicsi, de elszánt csapata megint kérdésessé kívánja tenni nemzeti hagyományaink nagyrészét, hogy újból visszakényszerítse művészeti életünket a szűkítés, a monopolizálódás, a csoportosdi karámjába. Ezúttal a neoszellemtörténészek provinciális sznobizmusa próbálja leértékelni alföldi festőink örökségét, művészi magatartásuk példáját. Legutóbb egy ideggyenge favorit arról gúnyolódott, hogy vannak művészek, akik a nép közelében élve dolgoznak, s ezzel remélik a szocialista korszerűséget megközelíteni. Pedig, a hódmezővásárhelyi, szolnoki, szegedi, debreceni, szabolcs-szatmári, miskolci, nógrádi műhely egyre gazdagabb, változatosabb termést takarít be, ha korszerűségét nem is igazítja némely pécsiek, Szentendrére kiránduló pestiek normáihoz. Vissza