Előszó
Részlet a könyvből:
A nap már delelt. A városháza tornyának órája gyors, siránkozó hangon ütötte a tizenegyet. A templom melletti park virágzó gesztenyefái alatt kis csoportban sétáltak a jókedvű, szépen öltözött drohobicsi urak. A kis csoporttól elvált az építész úr, és fényes sétapálcáját lóbálva, átment az utca túlsó oldalára, ahol a munkások az épülő ház körül foglalatoskodtak. - No, mi van, mester? - kiáltotta, oda sem érve a munkásokhoz. - Elkészült már végre?
Minden készen van, építész úr, kérem.
Akkor szóljon, hogy kongassanak »fájrontra«!
Igenis, építész úr! - felelte a mester, majd odaszólt a segédjének, aki nem messze állt tőle, és egy hatalmas alapkő faragását fejezte be éppen. Az alapkő popelivszki mészkő volt. - Nocsak, Benegyo, te bamba! Nem hallod, hogy az építész úr fájrontot rendelt? .. Fuss csak gyorsan! Benegyo Szinica ledobta csákányát, és futott, hogy teljesítse mestere parancsát. Keresztülugrott a szerteheverő köveken, és lihegve, a nagy erőfeszítéstől szinte elkékülve futott a magas állvány felé. Úgy futott, ahogy csak bírta két piszkafa lába. Az állványon két madzagra egy deszka volt akasztva, és mellette, ugyanilyen madzagon két fakalapács lógott. Ezekkel a fakalapácsokkal szokták verni a deszkát; ezzel az alkalmatossággal adtak jelt, hogy mikor kezdjék meg a munkát, vagy mikor hagyják abba. Amikor most Benegyo odarohant az állványhoz, megragadta a két fakalapácsot, és teljes erejével ütni kezdte vele a deszkát.
Kalaty! kalaty! kalaty! - szólalt meg egyszerre a »fakutya« boldog, hangos ugatása... A kőművesek fakutyának csúfolták ezt a jelző szerkezetet...
Vissza