Borbély László

Előszó

Borbély László néhány év előtt már bemutatkozott egy olyan önálló kiállítással, amikor is a szakmában őszinte figyelmet keltettek szerkezetesen megoldott városképei, konstruktivista ábrázolásai. Akkoriban főként grafikákat készített, s kritikusai alkatilag - művei hangvételéről szólva - erre a technikára találták predesztináltnak. Borbély László azonban nem elégszik meg a képalkotás e kétszólamú változatával, a színeket - joggal - a kifejezés árnyalatossága szempontjából nélkülözhetetlennek tartja, hiszen fekete-fehérben is festői hatásokat keres.
S valóban, a szín szinte megbabonázza Borbély Lászlót. Munkásságának új szakaszát ezért kezdte a pirosak szenvedélyes variálgatásával, megértette a nagy koloristák bravúrját, akik monokróm is tudtak polifónikusan festeni. Lángolóan tüzes vallomást tesz maradandó úti élményeiről; katedrálisok, régi városok, pusztai szekerek lobognak fűtött emlékezetében, művészi ambícióiban. A rőteknek, vöröseknek, rozsdabarnáknak ebben az áradatában se feledi viszont a rendre intő fegyelem intéseit, a beosztás, az építkezés gondja lefékezi romantikus felbuzdulásait. Pedig érzelmi megérintettségét sohase rejti véka alá, nem tartozik ama moderneskedők közé, akik igyekszenek elhitetni a sznobokkal, hogy nincs szívük. Borbély Lászlónak igenis vannak hangulatai, morcos délutánjai, fanyar megjegyzései, lelkesítő tervei, s valahol diszciplinájának, öntudatának a hátterében forró indulatai is. Vissza