Bonnard Sylvester vétke

Előszó

A fatuskó
1849 deczember 24.

Papucsot húztam és belebújtam házikabátomba. Szememből 'kitöröltem egy könnycseppet, melylyel a folyóparti csípős szél fátyolozta tekintetemet. Dolgozószobám kandallójában vidám tűz lobogott. Páfrányformájú jégkristályok virágozták be az ablakokat s elfedték előlem a Szajnát, hídjait és a Valois-k Louvre-ját.
A kandallóhoz toltam karosszékemet és forgatható írótámlányomat s elfoglaltam a tűz mellett a helyet, a mit Hamilkar kegyes volt meghagyni nekem. Hamilkar összekuporodva, orrát lábai közé dugva heverészett a polcz tetején, egy tollvánkoson. Egyenletes lélegzés dagasztotta sűrű és könnyű bundáját. Közeledtemre achat-színű szemgolyóival felpislantott félig nyitott szemhéjai közül, a melyeket azután nyomban lehunyt, gondolván: „Senki, csak a barátom".
- Hamilkar, - mondám neki, kinyújtva lábaimat, - Hamilkar, szundikáló fejedelme a könyvek városának, éjszakai őrszem! te védelmezed a silány rágcsálók ellen a kéziratokat és könyveket, melyeket az öreg túdós szerény pénzösszegnek és fáradhatatlan igyekvésnek az árán szerzett össze. E hallgatag könyvtárban, melyet a te katonai erényeid oltalmaznak, aludj Hamilkar, mint egy lustálkodó szultana. Mert te egyesíted magadban a tatár harczos félelmes ábrázatát Kelet asszonyának lankadt kellemével. Aludj, hősies és kéjre született Hamilkar, mígnem elkövetkezik az óra, mikor a holdfényben az egerek tánczot járnak a tudós Bollandisták Acta sanctorum-jai előtt... Vissza