Bolond évek színháza

Előszó

Ez a kis könyv egy szerencsés ötlet nem kevésbbé szerencsés szüleménye. Svájban élő francia írók jutottak arra a gondolatra, hogy - jobb idők reményében, erősítésül, vígaszúl, talán útmutatóul is a balsorban - tömör összegezéseket, »mérlegeket« szerkesszenek a francia szellemi élet két háború közötti jelenségeiről. Magában az irodalomban, a szellemi életnek e legteljesebb tükrében, azelőtt sem hiányoztak a bölcs vagy csak fürge szintézise, az utolsó huszonöt év, az utolsó ötven év, vagy akár az utolsó száz év irodalmi terméséről: hozzánk is eljutott, nálunk is lelkes olvasókra talált Eugéne Montfort, René Lalou, vagy Thibaudet új irodalomtörténete. Még frissebbek, sőt némelykor szinte lázasan sietősek az új francia költészet hasonló célzatú táblázatai, amelyek, épp mostanában, már-már évente adnak számot a mai francia poézis irányairól és műveiről - olyannyira, hogy sürüségük nem is irodalmi látleletekre, inkább gondos és aggodalmas orvosi jelentésekre emlékeztet. Ezzel szemben a színházi élet, a francia szellemnek e legelevenebb kifejezésmódja, csak régi, nagy korszakaiban vált hozzáférhetővé az olvasónak. Vagyis, hála egy egész sereg alapos és megbízható monográfiának, az olvasó, a francia, vagy a magyar ovlasó, részletesen tanulmányozhatja a klasszikus vagy a romantikus drámát, behatolhat légkörébe, élvezheti a műveket, elképzelheti a művészeket s majdnem ujjáélheti a Cid, vagy Hernani »premiére«-jét, a Champmeslé vagy Rachel játékát - viszont ne is keressen, mert nem talál olyan könyvet, amely akár vázlatos vagy hozzávetőleges képet adna az utolsó félszázad vagy negyedszázad francia színpadáról. Igaz, egyes színikritikusok kötetben is kiadták közvetlen, hétről-hétre írt s máig is érdekes színitárcáikat, amelyekből, jobb híjján, nemcsak rég éleslátással, rég elmúlt színi, irodalmi és társadalmi divatokról, áramokról, ízlésváltozásokról is értesülünk. De még a legjobbak is e téren csak tollukat ragyogtatják, csak a pillanatot ünneplik, összegezésre, szintézisre, mérlegelésre nem gondolna: elég, ha a félelmes Sarcey »Quarante and de Théatre«-jára, vagy az elragadó Lemaitre »Impressions de Theatre«-jára utalunk. Akár azért, mert a színház a szerzőn, a színészen, a »bennfenteseken« kívül még a hideg kritikust is annyira sajátos mámorába, a pillanat lázába vonja, hogy se kedve, se ideje, se hatalma nem marad a távolód, a tárgyilagos, a történeti visszapillantásra; akár mert az utolsó húsz év a rivaldák világában csak próbákat, kezdeményeket, ígéreteket és problémákat termelt, végleges stílust, biztos fejlődést, időtálló műveket már kevésbbé - külső kényszernek, összeomlásnak, egykor lezárulásának, a lélek magábaszállásának s a külső-belső számadás szükségének kellett eljönnie, hogy egy ilyen összegezés lehetővé, kívánatosság, elodázhatatlanná válhassék. S így történt, hogy Pierre Brisson, korának minden bizonnyal legőszintébb, legharciasabb s leghivatottabb színikritikusa mégis rászánta magát arra, hogy líoni számüzetetésében megírja ezt a számadást, az utolsó húsz esztendő francia színházi életének történetét, az új francia drámának, a maga kritikusi pályájának s kissé egész korunkban is gyors, éles és káprázatos rajzalbumát. Ő maga, szerényen, sétának, emlékiratnak nevezi e könyvét, emlékező bolyongásnak húsz esztendő árnyai között, s talán éppen ez ád néki, ez a távolság, ez a távlat, oly személyes és lírai hangulatot, ez enyhíti ítéleteinek némelykor kegyetlen szigorát, ez mentheti imitt-amott bizonnyal szándéktalan feledségeit s ez emeli szintézisét egy fényes elme eszmei vallomásává. Vissza