Boldogok éneke

Előszó

Régóta érzem, nincs jogom ahhoz, hogy apámnak anyámhoz írott leveleit a kegyelet címén magamnak tartsam meg. Lassan tíz éve lesz, hogy apám meghalt és anyámat is négy esztendeje már, hogy elvesztettem. S az a nagyon jelentős harmadik személy, akire még tekintettel kellene lennem a szokások szerint, jóval előbb tűnt el az élők sorából, óh, még apám halála előtt, jóval. Nincs mire néznem, igazán. Ha mind a hárman élnének még, akkor is nyugodtan ki lehetne adni ezt az egyoldalú levelezést, mert nincs benne semmi szégyelnivaló, semmi olyan, ami kedvezőtlen színben tüntetné fel bármelyiküket. Apám glóriás alakjának nem árthat, ha az évek távolából élete sohasem ismert súlyos terhéről - hiszen még én sem tudtam róla - most tudomást vesznek és anyám, az én édesanyám hófehér köntöse csak még fehérebb lesz tőle. Nem vagyok költő, mint apám volt, semmi sincs bennem a művészből, én nagyszüleim - apai nagyszüleim - józan életszemléletét és szürkeségét örököltem a nemzedékváltás kérlelhetetlen törvényszerűsége szerint, így nincs érzékem hasonlatokhoz, vagy azok fokozásához. Mert ha lenne, bizonyára megfogant volna bennem valami: szép szó, hasonlat, fogalom vagy ilyesmi, amivel bizonyíthatnám, hogy annak a harmadiknak - akiről legtöbb szó esik majd itt - annak a harmadiknak sem kellene tartania semmitől, ami rá bármi kicsi árnyékot vethetne. Kétségtelen, súlyos hendikeppel jöttem a világra. Apám nagy tehetsége s anyám - bátran megvallhatom, hiszen ebből a könyvből úgyis kiviláglik majd - fenkölt egyénisége láthatatlan súlyokat rakott rám. Igyekeztem is megbújni mindig, olyan kicsire húzódtam össze, hogy észre se vegyen senki és semmi mást ne várjon, mint ami telik tőlem. Én: én vagyok, ezt akartam mindig és arra törekedtem, bármily szürke is, az én egyéniségem mégis csak engem magamat formázzon, ne keressék bennem apámat és ne kutassanak anyám után se. Vissza